Szerzőnk az egyik díjazott

 

NÉMA SIKOLY
A tücsök és a hangya parafrázisa

 

Hangya István 1985 augusztusában vonult be sorkatonai szolgálatra. Alig múlt tizennyolc éves, máris géppisztolyt nyomtak a kezébe. Az alapkiképzés három hónapja alatt megtanították lőni, verekedni, megtaníttatták vele a harcászat alaptéziseit, az alaki gyakorlatokat, valamint azt, ha befogja a pofáját, viszonylag jó élete lehet. Nem mondhatni, hogy nem jegyezte meg gyorsan az intelmeket.  Engedelmesen tette, amit mondtak neki, és szótlanul tűrte a folyamatos szekatúrát. Az idősebb katonák ugratását nem vette fel, így azok egy idő után békén hagyták.
 

Hangya egy nyolcgyerekes családban nőtt fel, valahol az Alföldön. Kicsiny tanyájukon munka rengeteg volt, mint sündisznón a tüske, de a föld nem adott annyit, amiből jól megélhettek volna. A seregben mindennap főtt ételt kapott, mindig volt tiszta ruhája, és gondolkodnia sem kellett sokat, mert megmondták neki, hogy mikor, mit, hogyan csináljon. Jól érezte magát. Életének keretet és értelmet adtak.
 

Az alapkiképzést követően a lövészezred második századához került. Itt találkozott először Tüzzök honvéddel, akit mindenki csak Tücsöknek szólított. Tüzzök már a második félévét húzta a seregben, és igen nagy népszerűségre tett szert. Ennek alapvetően három oka volt. Egyrészt – ellentétben az alacsony, köpcös, tojásdad fejű Hangyával – úgy festett, mint a földre szállt Apollón. Férfias, de mégis lágy arcvonásait hollófekete tincsek keretezték, amelyek a mindennapos zselézés hatására makulátlanul göndörödtek. A gyakorlóruha alatt keményen feszültek izmai, és a kimenő egyenruhát mintha csak rá tervezték volna. Népszerűségének második oka a hangja volt, amelyen ha énekelni kezdett, mindenki a Paradicsomba képzelte magát, angyalarcú hurik közé. A takarodók előtt saját dalait kísérte spanyolgitárján, a körlet vaságyain üldögélő rajongóitól körülvéve. A katonák kedvence Varga Miklós Vén Európájának átköltése volt. Hangyának is nagyon tetszett, amikor Tüzzök az automata karabélyt meztelen nőhöz hasonlította. A harmadik okot már igen prózainak mondhatnánk: Tücsök írnokoskodott a századparancsnok mellett. Az ő javaslatára dőlt el, hogy ki mehet el kimaradásra, eltávozásra, és ki marad hétvégén a laktanya komor falai között. Mivel a gyakorlatok, kiképzések, és szolgálati beosztások összeállítása is nagyrészt az ő feladatai közé tartozott, Tücsök honvédet nemigen lehetett látni a menetgyakorlatokon, az alakulótéren, vagy az őrtoronyban.
 

Hangya 1986 januárjában levelet kapott otthonról, amelyben legidősebb nővére tudatta vele, hogy édesanyjuk nagyon beteg. A honvéd átböngészte az írást, és a levelet akkurátusan visszahelyezte a borítékba. Felállt az ágyáról, amelyen gondosan kisimította a ráncokat, és a századparancsnoki irodába sietett. Az írnok asztalánál Tüzzök épp egy térképet mustrált.

– Te, Tücsök! Levelet kaptam, hogy anyám beteg. Haza kellene mennem…

Hangya megvonta a vállát, és kilépett az irodából. Túl egyszerű lélek volt ahhoz, hogy dühös legyen Tücsökre.

Édesanyja három héttel később halt meg. Hangya hazautazott a temetésre, majd két nap múlva visszatért a laktanyába. Nem látszott rajta, hogy akár fájdalom, akár elkeseredés megülné a szívét.
 

Tüzzök magának köszönhette, hogy 1986. május 3-án életének első őrszolgálatát kellett teljesítenie. Még mindenki a csernobili katasztrófával volt elfoglalva, és Tücsök figyelmetlenségből eggyel több katonát terjesztett fel eltávozásra, mint a kötelező létszám ezt megengedte volna. Nem volt mit tenni, Tüzzök felkészült az első huszonnégy órás szolgálatára. 

Délután négy órakor átvette a postáját. A levélben barátnője közölte, alig várja már a jövő hetet, hogy ismét átölelhesse. Öt órakor elment a fodrászhoz, hogy kissé rendbe tetesse csodás frizuráját. Hat órakor jelentkezett szolgálatra. Este tízkor pedig géppisztolyával főbe lőtte magát az őrtoronyban.
 

Hangya most haragudott meg rá először. Másfél órájába telt, hogy megtisztítsa az őrbódé falát Tücsök agyvelejétől.

 

---

ÓMEN

 

És akkor azt mondta a nagyapám: „Nem szeretem ezt a Major Tamást. Elhiszem, hogy jó színész, de akkor se szeretem.”

 

Ott ült kedvenc karosszékében, a fadobozos tévékészülék ovális képernyője előtt. Sinkovits Imre a tizedes szerepében bolondozott, az inast alakító Major Tamás pedig épp azt mondta: „Az oroszok már a spájzban vannak!”. Este fél kilenc volt, a kötelező tévénézés ideje. Szemünk tehetetlenül tűrte, ahogy az elektromos jelek állóképeket raknak ki egy piszkosszürke, domború üvegburán, az állóképek meg mozgóképekké állnak össze, kiontva a varázsdobozból nézhetőt és nézhetetlent. Nagyapám fejében a neuronok úgy raktak ki emlékeket, ahogy pontok sokaságából alakok és események képződnek ebben a számunkra felfoghatatlan működésű szerkezetben.

„Biztos, hogy rokonok! Még a fizimiskájuk is hasonlatos!” – így nagyapám. Mire én: „Kiről beszélsz, papa?”

Az oroszok nem voltak a spájzban, még Kaposvár határában sem, de a német csapatok már északnyugat felé, a Balaton délvidékére vonultak vissza. 1945 januárja nem hozott enyhe telet, a magyar bakák majd’ megfagytak vékony zubbonyaikban. Nagyapám szakaszát Taszár mellé vezényelték, egy parasztgazdaságban kvártélyozták el őket. A szakasz fiatal parancsnokának, Major hadnagynak fogalma sem volt a harcászatról, fegyveres összecsapásban nem vett még részt, de igen jól tudta a főtiszti seggeket fényesre nyalni. Indokolatlan kegyetlensége, kíméletlensége miatt mindenki utálta, őt viszont csak a fegyelmezés érdekelte, semmi más. A hadnagy és három tizedese a ház egyik tisztaszobájában aludtak, a katonák a pajtában, ahol a két tehén kipárolgása adott némi meleget. Valaha lovak is voltak, de azokat már rég elkobozták, vagy megették a németek. Egyik este így szólt Major hadnagy: „Biczó! Álljon őrt a csűr előtt ma éjszaka! Mozgolódást észleltek a vidéken.” Nagyapám: „Mikor jön a váltás?” „Nem lesz váltás! Hajnalig kint lesz!” „Megfagyok addig, hadnagy úr!” „Hát, akkor ugráljon, Biczó! Ugráljon!” – röhögött Major, és bement a házba. Papa fogvacogva strázsálta végig az éjszakát, reggel félholtan terült el a pajta szalmáján, lilára fagyott végtagjait legszívesebben a földbe fúrta volna egy leheletnyi melegségért. „Mit csinál itt, Biczó?!” – csapta ki a deszkaajtót a hadnagy. „Menetgyakorlat, sorakozó! Nem hallotta a parancsot? Majd mindjárt kimelegszik!” A szakasz megkerülte a közeli erdősávot, széles földúton folytatták tovább a menetelést. „Mit sétafikálnak itt, mintha a ligetben korzóznának?! Díszlépés! Rajta! Csapják oda a lábukat, az istenit maguknak!” – süvöltötte Major. A fáradt katonák kényszeredetten verték talpukat a földhöz a diktált ütemre. Csaknem száz métert tettek meg így, amikor katonai teherautó tülkölését hallották a hátuk mögül. A kocsi megállt, őrnagy pattant ki az utasfülkéből. „Mi folyik itt, hadnagy?” – üvöltötte a díszlépésben masírozó szakasz után. „Menetgyakorlat, őrnagy úr!” – kiabált vissza Major. „Azonnal álljanak meg! Nem látta a táblát, maga barom?! Ez a terület alá van aknásítva! Egy aknamezőn vezényel díszmenetet?!” A bakák azonnal megálltak. A hadnagy homlokáról apró izzadságcseppek indultak meg. „Csak lassan haladjanak!” – az őrnagy. A katonák úgy tették meg a visszautat, akárha tojásokon lépkednének. Major hadnagy csak állt az aknamező közepén, mintha ménkű csapott volna beléje. Hólyagja elengedett, posztó pantallója ágyékrészén nedvességfolt terült szét, majd lett egyre nagyobb, mint a németek oldalán háborúba lépett Magyarország területe.

Aztán azt mondta a nagyapám: „Fiam! Óvakodj a Katalin nevű nőszemélyektől!” Kukoricát morzsoltunk. Hosszú, vastag ujjai közül peregtek a szemek, lehetetlen volt lépést tartani vele a kopzásban. Kukoricacsutkák garmada hevert már mellette, míg én alig birkóztam meg pár csővel. Vajon az aranysárga szín emlékeztette valamire? Vagy a tengeri? Talán csak a múltba akart révedni. Hatvan fölött az ember csupán az emlékeiből él? „Mesélj, papa!” – kértem.

Kaszával lassan megy az aratás. A félmeztelen férfiak hátán kidagadtak az izmok, bőrük bronzbarnára sült az augusztusi nap hevétől. Nagyapám szépen vágta a rendet a búzatáblába, a kalászok engedelmesen hajoltak a kasza alá. Bakó Kati háttal ment utána, sarlójával gyűjtötte a szálakat. Amikor elegendő gyűlt össze, a kiterített szalmakötélre fektette. Ahogy lehajolt, méretes emlői előbuggyantak vászoninge kivágásából. „Álljunk meg egy kicsit, Józsi! Szomjan halok!” – szólt nagyapám után. A papa lendített még kettőt, aztán felállította a kaszát. Füttyentett a vízhordónak, az már hozta is a piros kannát. A fedelébe töltött hűsítőből mindketten nagyot kortyoltak. „Igyekezzünk, Kati! Nagyon lemaradtunk!” – intett nagyapám az előttük haladó aratók és marokszedők felé. Aztán nem tudta elszakítani a tekintetét párja kebléről. Bakó Kati ajkától apró patakok csordultak melle halmaira. „Nem kísérsz haza este, Józsi?” – incselkedett a lány. „Tudod, hogy az Annuskának udvarolok…” – így a papa. „Annuska megvár! Én csak a férfiasságodat akarom, nem a szíved!” – ezzel megragadta nagyapám immár ágaskodó szerszámát nadrágján keresztül. „Eridj innen, Kati! Dolgozzunk!” Azért nagyot sóhajtott. „Ezt még nem kaptad meg az Annuskától, ugye?” „Józsi, gyere már! Udvarolni ráérsz este is!” – kiáltás messziről. Kati kényszeredetten elvette kezét papa férfiasságáról. Este szúrt a törek, kemény volt a derékalj, de Kati mellei puhák, ahogy harapta óriási csecsbimbóit. Sosem élt még át ilyen élvezetet. „Késő jött, József!” – tett szemrehányást Annuska. „Bocsásson meg, le kellett fürödnöm a dolog után!” „Dolgon” mindketten mást értettek. „Szeretlek, Kati!” – mondta egy hét elteltével nagyapám a marokszedőnek. „Bolond vagy te, Józsi!” – nevetett a lány. Nem találkoztak többet. A papa majd’ megőrült. „Hová tűnt a Bakó Kati?” – kérdezte a Buga Pistát. „A másik faluban férjhez ment. Szombaton volt a lagzi” – válaszolta a béres. „De hiszen… Hiszen én szerettem…” – dadogta nagyapám. „Kár lenne a szíved vérét őrá fecsérelni. Mindenkinek megállt” – nevetett a Buga Pista, majd elterült a durva ökölcsapástól. „Meg tud bocsátani, Annuska?” – kérdezte a papa eljegyzett kedvesét. „Miért kéne megbocsátanom, József?” „Kicsit hanyagoltam a látogatását az utóbbi időben” – nagyapám. „Biztosan jó oka volt rá. Mondtam már, ne dolgozzon annyit.” „Szép jövőt akarok adni.” „Akkor adja a kezét, hadd simogatom meg!” A papa majd elsüllyedt szégyenében. Csak a Bakó Kati melleire tudott gondolni.

Egyszer azt mondta a nagyapám: „Elmegyek a temetőbe a mama sírjához.” A bicikli kormányára műanyag vödröt akasztott frissen szedett virágokkal, a csomagtartóra kis kapát, sarlót erősített. Nehézkesen felült a drótszamárra, és kikerekezett az udvarról. Akkor láttam őt utoljára. A személyautó a Császárréten ütötte el. A szétszóródott őszirózsák még sokáig ott árválkodtak a baleset helyszínén.

Csak később tudtam meg, hogy a vétkes gépkocsi vezetőjét Major Katalinnak hívták.