Noor, az intelligens, művészi hajlamú, fiatal nő hozzámegy a nagydarab, gyermeki lelkületű farmerhez, Lucashoz, s a valószínűtlennek tűnő házasság ellenére békésen élik mindennapjaikat az elszigetelt tanyán. Húsz év házasság után váratlanul megszületik Jimmy, Lucas pedig soha többé nem lesz az első helyen Noor szívében, ami miatt kétségbeesett lépésre szánja el magát…
Lucas, ez a kicsit visszamaradott melák alighanem egész életét hideg, emancipált anyja szoknyája mellett élné le, ha az nem találná meg a naplóját, és a helyesírási hibák kényszeres javítgatása közben nem lapozna a végére, ahol meglátja a saját nevét egy ÉGJENEK MINDÖRÖKRE A POKOL TÜZÉN feliratú hosszú lista tetején. Kicsit érthetetlen, miért pont ekkor szakad el benne a cérna – Lucas már 34 éves. A fiú csak meglegyinti magából kivetkőzött anyját, és nem is történne semmi baj, ha az nem hajolna éppen abban a pillanatban közel hozzá. Az eset után költöznie kell otthonról, s „ha már, akkor vidékre szeretne menni ”. Lehet persze, hogy mégsem úgy véletlen az a mozdulat – az elbeszélő szólama ugyanis nem válik el élesen a fiúé¬tól, és Lucasnak később is minden pillanatban ügyelnie kell arra, hogy féken tartsa az indulatait.
Végig hasonló esetlegességek határozzák meg a csirkefarm laboratóriumi világában játszódó regény három főszereplőjének az életét, akik mintha csak rögtönzésnek ható ösztönös cselekedetekre lennének képesek – miközben egy sorsdráma könyörtelenségével múlik felettük az idő. Lucashoz betéved a 18 éves Noor. Első pillantásra nehéz lenne össze nem illőbb párt elképzelni, mégis, egy hónap múlva már házasok. Hosszú együttélés után egy véletlen orvosi vizsgálatot követő apró beavatkozásnak köszönhetően megszületik Jim. Lucas egyre többször mondogatja, hogy minden hazugságon átlát, fiának sejtelmesen utal arra, hogy Noor egyszer félrelépett (de könnyen lehet, hogy csak a féltékenység vagy a mellőzöttség érzése mondatja ezt vele, mindenesetre közel jár az őrülethez, arra panaszkodik, hogy nem akar szűnni a lárma a fejében). Egy napon eltűnik, valószínűleg öngyilkos lesz; a fiúnál különös agybetegséget diagnosztizálnak, de felnő. Végül nem hagyja el hirtelen megöregedő anyját – aki egyre inkább Lucas anyjára kezd hasonlítani –, s ha addig nem pattan el a fejében az a bizonyos ér, akkor alighanem 88 évesen egy öregotthonban fejezi be majd az életét.
A regény szerkezete átlátható, kissé talán túlságosan is átlátszó. Mindegyik fejezet végén megnyílik a lehetőség valamelyik szereplő előtt, hogy kiszabaduljon a tanyáról, örökre kilépjen a család fojtóan szűk köréből, végül azonban nem történik semmi. Jellemző módon még a legradikálisabb lépés, az apa valószínűsíthető öngyilkossága sem jut el a lezárásig, hiszen a holttest sosem kerül elő a tó mélyéről, és Lucas később is ott kísért a feleség és a fiú (rém)álmaiban, rajzaiban, sőt, gesztusaiban. A zárójelenetben Jim virágnyelven megkérdezhetné az anyjától, hogy kinek a gyereke (amit úgyis tud – még ha nem biztos is, hogy úgy van, ahogy gondolja), ő azonban inkább egy másik közös játékukat folytatja, színészkednek, újrarendezik Noor és Lucas első találkozását. Szívesen hinnék, hogy nem stimmelnek a szerepek. Nem akarják látni, hogy ugyanaz ismétlődik, ha vannak is finom eltolódások – s talán ezért is ismétlődik meg (majdnem) ugyanaz.
Van Emmerik igazi mester az élükre állított helyzetek átbillenésének ábrázolásában. Az ilyen kiélezett pillanatokban néha minden átmenet nélkül, szinte megmagyarázhatatlanul születik meg valakiben a döntés, máskor addig-húznak halasztanak valamit a szereplők, amíg kifutnak az időből, már nem tehetnek semmit. S mintha a regény szövege is végig billegne két lehetőség között. A szólamokat rendre váltogató elbeszélő több dolgot is nyitva hagy (például azzal kapcsolatban, hogy ki az apja Jimnek, két különböző válasz is kiolvasható a cselekményből), sőt, ami még érdekesebb, mintha maga is találgatásra lenne utalva szereplőinek indítékai¬val, érzéseivel kapcsolatban. De az egész intenciója is talányos marad: nehéz lenne olyan könyvet elképzelni, amely jobban példázhatná „a mű magányosságát”. Lehet úgy olvasni, hogy annak paradox szabadságát hirdesse, aki felismerve a közönyös létezés törvényét, megszabadul a szenvedéstől, és úgy érezheti, halálával betölti a természet rendelését. De szólhat saját magunk szabad „visszaválasztásának” felemelő lehetőségéről is, azaz inkább a választás reménytelenségéről vagy illuzórikus voltáról.
Add Comment