Szappanos Gábor Boldog Szindbád pokoljárásai című regényében új kalandokba bocsátja Krúdy hősét, aki végül eljut a 21. századi karneválba is.
Szappanos Gábor Boldog Szindbád pokoljárásai című regénye a Tarandus Kiadó gondozásában jelent meg 2012 tavaszán. Klasszikus „utazóregény” a mű, melyben a tizenhárom fejezet laza szállal kapcsolódik egymáshoz, a főszereplő (Szindbád) személye fűzi egybe a tér-idő koordinátáit teljesen felrúgó kalandozásokat.
A jól kidolgozott kalandregényekre jellemző könnyedség, flexibilitás, fordulatos cselekmény mind sajátja Szappanos művének. Szindbád, Krúdy Gyula és – immár joggal mondhatjuk – Szappanos Gábor emblematikus regényalakja egyszerre modern és anakronisztikus fiktív szereplő. Egyrészt őrzi a klasszikus, „krúdys” életérzést a budai macskaköves utcák, szalagos cipellőjű dámák és tabáni kiskocsmák fölvillantásával, másrészt korunknak már a posztmodernen is túlmutató groteszk, kortársakat izgató kérdéseihez is bátran hozzányúl. Világok ütközőpontja a könyv.
Egyrészt a már említett időbeli kalandozások miatt, ahol régmúlt, jelen és jövő kavarog színes kavalkádban, mint például a Dicstelen feltámadás és Az árvízi hajós című fejezetekben, másrészt a helyszíneket tekintve is, amire a legillusztrisabb példa az utolsó, Az alvilágban, 2036-ban című fejezet. Átfogó utazás ez a tér-idő határain kívül is, az élet és a halál kérdéskörét járja körül a regény, s bár kerüli a kinyilatkoztatásszerű, didaktikus formulákat, számtalanszor megidézett, fontos kérdéseket vet fel A holdolajos képű temetői hajós és a Boncasztalon című részekben. A veretes témákat – idő, halál, örökélet, feltámadás – ironikus, fanyar humorral oldja az író.
A holdolajos képű temetői hajósban olvashatjuk:
„Szindbádnak egy-egy életes, derekas, mulatós feltámadás után nehéz volt visszarázódnia az öröklétbe, sokáig hánykolódott a koporsóban, amíg újra eljött érte az álom, majd a halál – vagy valami ahhoz hasonló. Először álomképek vonultak el tudata vásznán, zajos, illatos képek, majd – ki tudja, mennyi idő múlva – mintha filmszakadás történt volna: semmit nem hallott, semmit nem látott, fekete, süket csend telepedett rá…”
Az utazóregény állandóan visszatérő témája, a szent és a profán kapcsolata a Parafenomén című epizódban csúcsosodik ki leginkább. Vannak szent idők, szent terek, melyek a híres-hírhedt utazót is magukkal sodorják, s bár a profán világ díszletei és alakjai között él, rámutat az ember, a mindenkori ember útkereső kérdéseire: van-e Isten, és ha van, hol van? Milyen Ő és milyen az én Hozzá való viszonyom?
„Jézus talán már Szindbádot is megpróbálta hívogatni az utóbbi években, amikor a hajóst el-elfogta a gyöngeség, de ebben nem volt egészen biztos, mert nem hallotta egyértelműen az Úr szavát. Egy kicsit mindig irigyelte azokat, akiknek feltétlen, hegyeket-tengereket-szántóföldeket mozgató hitük van, vagy akár csak akkora, mint a mustármag.”
Tény, hogy a legkülönfélébb poklok és mennyek ütköznek össze, vagy siklanak el szépen egymás mellett a hajós utazásai során. A szereplők forgatagát nézve Hamvas Béla Karneválja juthat eszünkbe, ahol a groteszk, lárvaszerű maszkokat hordó személyek éppen e pózok, maskarák miatt válnak személytelenné, és egyetlen esélyük az újra „énné”, egyedi személlyé válásra a kizökkenés, a szerepkönyv félre tétele. Ám ez, akárcsak a Karneválban, vagy nagyon rövid időre sikerül, mivel a mezítelenségtől való rémület ismét a „maszk” mögé zavarja vissza az embert, vagy meg sem történik teljesen:
„Szindbád csak most nézett föl a nő gidres-gödrös arcába, és csodálkozást, megvetést és csipetnyi gúnyt látott rajta. Aztán följebb vándorolt a tekintete: a fodrásznő hajzata olyan volt, mintha egy iménti kiadós civakodás során módszeresen megtépték volna, s elfelejtette volna rendbe hozni. Ráadásul a szénfekete hajban itt-ott sötétvörös meg narancssárga tincsek éktelenkedtek. – Hát, akkor csókolom a kacsóját, kisasszony… – mondta elhaló hangon, föltápászkodott, sétabotjával megbillentette puha moha zöld kalapját (…) – mintha mi sem történt volna – erőltetett nyugalommal kilépett a helyiségből”.
mű nyelvezetének egyik érdekessége, hogy különböző nyelvi rétegek illeszkednek egymáshoz. Gondosan megmunkált, helyenként lírai asszociációkat is tartalmazó, változatos szöveggel van dolgunk. Helyenként azonban előfordulnak kisebb stilisztikai következetlenségek – szóismétlések, kissé erőltetett szófordulatok –, de nem több és nem szembetűnőbb, mint általában a szépirodalmi igényességgel megírt kortárs művekben. Az archaikus, Krúdy korát idéző szófordulatok és a XXI. századi szleng hitelesen léteznek egymás mellett, a szereplők beszédstílusa igazodik az adott miliőhöz és történelmi korszakhoz. Hitelességük pedig éppen Szindbád téren és időn átívelő ingázásából adódik.
Logikusan illeszkednek egymáshoz a szituációk és a nyelvi kifejezőeszközök. A Boldog Szindbád pokoljárásai nem nélkülözi a mágikus realizmus elemeit sem, és egy olyan végtelenített utazásra invitálja az olvasót, ahol jól megférnek egymás mellett a holt lelkek, neves történelmi alakok, gyermeket szülő férfiak, beszélő állatok, bibliai szereplők és a legkülönfélébb – hol angyali, hol démoni – nők, akik az immár boldoggá avanzsált Szindbád kalandozásainak elmaradhatatlan útitársai. A kötet tehát mindenképpen ajánlható azoknak, akik olyan 21. századi kalandregényre vágynak, amely magába sűríti az Ezeregyéjszaka meséitől kezdve Krúdy prózavilágán át a 21. századi Karnevált. Emellett a kemény borítójú, impozáns kivitelezésű kötetben kiemelkedő színvonalú illusztrációk (Papp Norbert munkái) kísérik a főhőssel együtt utazót, aki Tandori Dezső fülszövege szerint egy „mély és szórakoztató könyv” boldog olvasója lehet.
Forrás: Irodalmi Jelen
Add Comment