,,Tudnod kell, hogy azoknak az embereknek, akik átélték a háborút, van egy életük, amelyet nappal élnek, de van egy másik életük is, amelyik akkor kezdődik, amikor lefekszenek és megpróbálnak elaludni.”
http://muveszetnyelve.blogspot.hu/2014/10/nicol-ljubic-bonaca-szerelem-es-buntett.html
A regény alapja egy népirtás utáni helyzet, az a tárgyalás, amelyen egy háborús bűnös ügyét vizsgálják és eldöntik, hogy vétkes-e a fejére olvasott vádpontokban, vagy nem. Engem ezért érdekelt ez a kötet, úgy vonzott ez a téma, hogy felkerült a várólistámra is, pedig a kortárs szépirodalmi regényekkel még mindig egy lépés távolságot tartok. Bár a Bonaca is hordozza a műfaj sajátos érthetetlenségét, szerintem egész jó regény volt. Mármint borzalmakhoz képest, amik benne voltak. Mert írható-e egy olyan könyvre az, hogy jó, amely a népirtásról szól?
A Bonaca nem a zsidóság ellen elkövetett bűnöket hozza fel, hanem a jelenünkhöz egy kicsivel közelebb lévő eseményekből táplálkozik, méghozzá a szerb konfliktusból.
Nehéz kérdésekkel foglalkozik a regény, nagyon nehézzel és olyanokat vet fel például, hogy egy nép teljesen bűnös-e a tragédia után hetedíziglen is? Az apák bűnéért a gyermekek mennyire bűnhődhetnek meg és mennyire nyomja rá egy háborús bűnös tette az utódja életére és megítélésére és ezen képes-e túllendülni a szerelem? Emellett képet kaptam a szerbek szűnni nem akaró bűntudatáról, ők ezt a keresztet hordozzák és a népirtás sötét folt a múltjukban.
A Bonaca egy szerelem történetét meséli el és szerintem arra keresi a választ, mennyi létjogosultsága van egy olyan érzelemnek, amelyet a korábbi bűn árnyékol és ami további vétkeket szül például a hazugságokat. A főszereplő férfi akinek gondolatait, emlékeit ismerhetjük meg pedig ezekre a kérdésekre keresi a választ és próbálja megismerni azt a lányt, akit szeret.
Ahogy észrevettem a bejegyzés írása közben, nem nagyon fogok tudni olyan terjengősen fogalmazni, mint szoktam, mert nem nagyon van miről írnom és ez nem sértés, mert a kötet hossza nem teszi ezt lehetővé. A Bonaca rövid (184 oldal) és nagyon szépirodalmi nyelvezetű, tehát ott vannak a gyönyörű szavak amelyek a gondolatok és érzelmi gyöngyök kifejezésére állnak hadrendben a regényben, hogy az olvasó szívét ostromolják. Ám nem mondanám ezt a könyvet olyan erősnek, mint Eta azóta sokszor emlegetett Csodaidők tetralógiát, mert itt nem az a szívet tépő és szakító érzés került előtérbe, hanem a nyomasztó gondolatok és hangulat. Nagyon nagyon megterhelő volt a regény hát még ha a magánélet is közbeszól…
A kötet egyébként két szálon fut, tehát nemcsak a per és a múlt felelevenítése történik – amely nekem sokkal izgalmasabb volt egyébként – hanem a főszereplő, Robert, múltját és kapcsolatát ismerhettem meg és ez egy kicsit unalmasabbra sikerült számomra. A cselekmény nagyon lassú és az izgalmat számomra a tárgyalás és a felhozott vádak jelentették, viszont ez a kötet inkább a gondolatokról és a múltról szól és egy szerelemről, tehát nem adható oda a kötetnek a legizgalmasabb regény díja. Az viszont, hogy szép és nyugtalanító, elévülhetetlen érdeme. Viszontzavart az a sok ugrálás ide-oda, nagyon kaotikusra sikerült a kötet szerkesztése és a kis apró információk elhelyezése, ez nekem nem tetszik. Kusza, ahogy váltogat a múlt és a jelen között és az elején zavaró amikor alig lehetett tudni, hogy kinek a szemszögét olvasom és melyik idősíkban.
A főszereplők közül Robert volt az, akit nem nagyon kedveltem meg. Egyrészt amiatt, hogy annyira megszállottan akarta tudni az igazságot és fontosabb volt az, hogy a múltnak milyen bűnei vannak, mint a lány és nem bírta megemészteni a hallott / olvasott dolgokat, hogy ebben egy nagyfokú rinyálást és önsajnáltatást éreztem. Pedig akinek igazán rossz a helyzete, az Ana. Tehát a férfit nem kedveltem, viszont legalább a tárgyalást is megélhettem általa. Egy idő után viszont arra kellett rájönnöm, hogy a válasz nem ilyen egyszerű, mert egy majdnem nemzeti ügy a saját lelkében keltett visszhangot.
Ana pedig egy kicsit szépirodalmiasan misztikusra sikerült. Általában amikor ilyen könyveket olvasok, a szerző a titokzatos homályban hagyja a női alakot és nem nagyon akarja, hogy az olvasók megismerjék, bár ez itt fakadhat Robert nézőpontjából is. Itt erre is történt egy kis törekvés, de mégis azt éreztem, hogy a lány inkább negatív képet kapott, mint pozitívat, legalábbis éreztem azt a kis taszigálást az író részéről, azt a hatást, hogy nekem ne legyen szimpatikus vagy csak Robert szavaiból ezt vettem ki, de akkor meg nem is igazán ismerte meg Anát. Ez nem tudom, hogy tudatos-e és hogy más hogyan érez majd iránta, nálam ez volt. Engem nem érdekelt a körítés, teljesen együtt éreztem vele, átéreztem, hogy milyen lehet a helyzete, pedig ez nem volt benne a regényben és inkább látom őt erősnek, aki szeretetre szorul.
Šimić a triumvirátus harmadik tagja ha a főszereplőket nézzük, aki a legkevesebbet szerepelt, pedig majdnem központi helyen áll a regényben, a tettei elég sok követ mozgatnak meg és mégis számomra teljesen semleges figura maradt. Egyrészt ott van a tárgyaláson elhangzott múltbeli portré amelyet a szerző szembeállított a családi illetve munkahelyi népszerű és szerethető figura képével és az olvasó sem tudja, hogy mi az igazság. Egyébként a regény vége nekem nagyon tetszik, mert SPOILERlényegében semmit sem old meg, még mindig nem tudom mi az igazság. SPOILER VÉGE
Nagyon szerettem még Ana és Robert politikai színezetű beszélgetéseit is, ezek alapján lehetett igazán megismerni a nőt és a helyzetét. Érdekes kérdések kerültek elő itt is: kinek mennyi joga van ítélkezni és milyen helyzetből kiindulva? Nagyon fájdalmas volt olvasni a szerbek bűntudatáról, amely falat húz az ország köré Európa ellen még a kötet jelenében is.
Ajánlom annak, aki szeret gondolkodni az olvasmányain.
Add Comment