Start the Dream. Vagyis, valósítsd meg álmaidat. A hosszú ujjú bordó trikó apró fehér, mégis hangsúlyos felirata stílszerűen jelzi, érdemes megküzdeni álmainkért. Viselőjének, Réti Attilának sikerült.
Start the Dream. Vagyis, valósítsd meg álmaidat. A hosszú ujjú bordó trikó apró fehér, mégis hangsúlyos felirata stílszerűen jelzi, érdemes megküzdeni álmainkért. Viselőjének, Réti Attilának sikerült. Nulláról építette fel az egyik legismertebb hazai húsipari márkát, a Kaiser-t, majd a maga lelki útját bejárva jó időben eladta cégét. Vagyonos emberként viszont már nem az újabb üzleti lehetőségeket kereste: a szépirodalom és az ezotéria területén, a szellemi kiteljesedés felé vette az irányt.
Önbeteljesítő jóslat? Nem is tudom – mereng Réti Attila. Az biztos, hogy irodalomszerető ember vagyok. Talán azért is, mert édesanyám irodalom tanár. Apám hatására lettem agrármérnök, amit nagyon szeretek és a karrieremet, a vagyonomat, a státusomat is ennek köszönhetem. De mindig ott volt bennem egy kis szikra, hogy írás, irodalom, kultúra, könyv, könyvkiadás. A cégem eladása előtt két évvel, egy beszélgetésen az egyik mesterem Dr. Kazanlár Aminollah Emil tanár úr odavetette: majd az Attila könyvkiadója jelenteti meg ezt meg azt a könyvet. Fölkaptam a fejem. Tanár úr, mit fogok én csinálni? Azt mondta: Attila, könyvkiadója lesz két év múlva és el fogja adni a cégét. Hát elég érdekes ezt hallani, amikor az ember erre még nincs felkészülve… Akkor még csak az íráson gondolkodtam, hogy újra el kellene kezdeni írni, mert egyetemista koromban írogattam, leginkább újságcikkeket. És mindez azután búvó patakként megbújt az életemben.
Hazudnék, ha azt mondanám, hirtelen ötlet volt a Kaiser Food Kft. eladása. Előre kiszámoltam volna Excel táblázatban vagy a csillagok állása alapján, hogy mi lesz mára a magyar húsiparral – elemez Réti Attila – annak kapcsán, hogy a szakma többsége által ma is irigyelve több milliárdért (a pontos vételár nem nyilvános) sikeresen eladta az egyik legismertebb húsipari márkát felépítő céget. -, Inkább egy jó megérzés vezetett az üzlethez. Miután kivásároltam az osztrák tulajdonostársam üzletrészét, 2003-ban lettem közel száz százalékos tulajdonos. 2007–2008 táján viszont már közgazdasági okokból és a magánéletem változásaiból fakadóan is éreztem, váltanom kell. Az új piaci körülmények között látszott, hogy a teljes magyar élelmiszeripar egy olyan, szinte visszafordíthatatlan spirálba került, ami hosszútávon folyamatos leépüléshez vezet.
A miértre egyszerű a válasz – osztja meg tapasztalatait az üzletember. – Magyarország az Európai Uniós csatlakozás után, gazdaságilag gyarmattá vált. Jó terméket, jó minőségben sokan tudtak előállítani a világban, de jól eladni, megfelelő anyagi háttérrel és marketinggel már kevesebben. A magyar cégek nemhogy a multikkal, de még a nyugati középcégekkel szemben is olyan versenyhátrányban vannak, amit egyszerűen képtelenség behozni. Oka, hogy a 90-es években a teljes magyar kiskereskedelmi szektor döntően a nyugati multinacionális cégek kezébe került, és velük kerültek szembe a néhány, de legfeljebb néhány tízmilliárdos árbevételű magyar élelmiszeripari cégek, akik így évről évre romló versenyképességet mutatnak. De ami ennél is rosszabb: egy hazai vállalkozás, méreténél, tőkeellátottságánál fogva, még Magyarországon is képtelen versenyezni egy német gyártóval. Akinek ugyanaz a német kereskedelmi lánc vásárolja a termékeit itt, mint odahaza.
– Három évig exportáltunk Németországba Kaiser szalámit és így beleláttam a kinti viszonyokba – elemez az üzletember. – Németországban, de Olaszországban, Franciaországban, vagy éppen Ausztriában is közel száz év alatt fölépült struktúrák léteznek egymás mellett. Generációk adják át egymásnak a jellemzően családi tulajdonban álló élelmiszeripari kis és közép üzemeket. Ugyanígy, döntően családi kézben vannak kiskereskedelmi cégek is. Tehát a nagypapák meg az apukák is évtizedeket dolgoztak le egymás mellett, és a mai generáció is az íratlan szabályokkal felvértezve folytatja a partnerséget. Ezért mondjuk egy német húsipari cég, összehasonlíthatóan nagyobb helyzeti előnnyel rendelkezik egy német vevővel szemben, mint mi.
Ez egy olyan tény, amelyen eddig egyetlen kormányzat, bármilyen jó szándékú intézkedése sem tudott, tud segíteni. A magyar munkahelyeket ideig-óráig meg lehet menteni, de a szükséges, strukturális változásokat, a határok egyfajta lezárása nélkül egyszerűen nem lehet megtenni. Agrármérnökként azt gondolom, hogy a magyar, mára egy teljesen kiszipolyozott, kiszolgáltatott agrárium és élelmiszeripar lett. Leszoktatták az embereket a földművelésről, az állattartásról, arról, hogy erőfeszítést tegyenek azért, hogy a közvetlen közelükben mezőgazdasági terményeket jó minőségű élelmiszerré alakítsanak át. Az elmúlt 20 év így sajnos arról szól, hogy a kis településeken is megszűnt a tejüzem, a kis vágóhíd, a fűrészüzem… A nagyközségben élő ember is, ahelyett hogy kimenne a kertbe fölásni a krumplit, elmegy a közeli hipermarketbe és megveszi a lengyel árut. Vagyis a magyar élelmiszerágazat, amely egykoron, a hazai fogyasztás mellett is bőségesen exportáló ágazat volt, ma már teljesen ki van szolgáltatva az importnak.
Olyan csapda ez, amibe szépen belegyalogoltunk és nem hiszem, hogy hatalmas katarzis nélkül, belátható időn belül radikális változás következhetne be. Ezért is kellett feltennem a kérdést magamnak – akarok-e része lenni ennek a rendszernek, vagy sem. Akarok-e magyar húsipari vállalkozó maradni, vagy sem. Még akkor is, ha sikeres voltam, erős, jó márkával és kellő társadalmi megbecsültséggel. Nagyon komolyan el kellett gondolkodnom: elég nagy tudok-e lenni egy Tescónak egy Sparnak egy Auchannak úgy, hogy nem akarok tovább növekedni a céggel. Mert azt vallottam, hogy egyszerre csak két üzemet látok át, amelyek egymástól 30 km-re vannak, és még így is voltak nehézségeim. Ezért nem akartam nagyobb üzemet és többet. Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem véletlenül akar mindenki növekedni, hiszen aki nem képes elég gyorsan nőni, abból hirtelen közepes lesz, aztán kicsi és utána egyszerűen eltapossák. Korábbi társam, Dr. Peter Meckovsky úr, aki 20 évvel volt idősebb nálam, és akinek nagyon sokat köszönhetek, tapasztalatból is növekedés-párti volt. Én viszont nagyon nem akartam ezt elfogadni. De amikor magam maradtam, akkor döbbentem rá az igazságra: ha nem tudunk nőni, lehúzhatjuk a rolót. Nem akartam veszni hagyni, amit teremtettem, ezért döntöttem az eladás mellett. Nem tagadom fájt, hiszen egy olyan húsz éves, közép-európai léptékkel is sikeres cégről volt szó, amit a nulláról építettünk fel. Ami komoly szociális hálót húzott a munkatársai köré, miközben engem, szakmailag is elismertek például azzal, hogy az Európai Hússzövetség elnökségébe is beválasztottak. De akkor úgy éreztem, ha nem az előremenekülést választom, akkor el kell adnom a céget. És ahogy ennek híre ment, jöttek a vevőjelöltek szép számmal.
Végül is az egyik nagy, külföldi versenytárs, a Debreceni Húsipari Csoportot korábban megvásárló szlovák Penta csoport lett a vevő. Az időzítés azért volt szerencsés, mert a hazai húsipar még a csúcs közelében volt és a szlovák befektetői csoport akkoriban akarta megvenni az éppen csődbe került Hertz-et. A hazai erőviszonyok viszont ennek gátat szabtak, ugyanakkor a Penta a Közép-európai régió vezető húsipari cégcsoportjává akart válni. Ezért szüksége volt egy ismert márkára. Így találkozott a két fél, és 2010 tavaszán, mindössze három hónap alatt megegyeztek. Az egyik júniusi hajnalon, a Penta főhadiszálásán, a pozsonyi várra néző irodában alá is írták az adás-vételi szerződést.
– Különleges érzés fogott el, amikor lezárult egy korszak az életemben. Magam mögött hagytam a múltam, miközben azt is éreztem, hogy végre azzal foglalkozhatok, amivel a lelki utamat bejárva szerettem volna – emlékszik vissza Réti Attila. Bár nem volt kötelező, kiállt az emberek elé, elmondta döntésének hátterét és a szerződésben vállaltak szerint, fél évig még teljes erőbedobással vezette céget míg az üzlet megkapta a Gazdasági Versenyhivatal engedélyét. Nem akartam sebesülteket hagyni magam után – mondja -, ezért összegyűjtöttem azokat, akik veszélyben voltak és mindenkivel tisztességesen, becsületesen elszámoltam. Lezártam azokat a dolgokat, amelyeket akkor le kellett zárni. A fél év alatt, a raktári segédmunkástól a csúcsvezetőkig mind a 300 alkalmazottnak megadtam a távozás lehetőségét. Aki akart, tisztességes pénzzel elmehetett. Ezután érzelmileg is igyekezett lezárni magéban ezt a szakaszt, ám szavai szerint így is derült égből villámcsapásként érte, amikor az új tulajdonos, a következő tavasszal a mosonmagyaróvári, és később az abdai üzemet is bezárta. Emberileg, de szakmailag sem értettem, értem a döntést – fejtegeti -. Miért kellett Magyarország legrégebbi,159 éve folyamatosan működő és az EU csatlakozás idején világszínvonalú technológiával felszerelt szalámi üzemét bezárni. De ez az új tulajdonos joga és döntése: a termelés átkerült Szolnokra, illetve Szlovákiába. Én még abban a hitben adtam el a céget, hogy azt egy olyan közép-európai multinacionális cég veszi meg, amelyik hatalmas tőketartalékokkal rendelkezik és sok iparágban kipróbálta már magát. Így méretében és pénzügyi lehetőségében is magasabb szintre kerülhet a Kaiser. Nem így lett. De ha ma valaki megkérdezi, hogy ennek tudatában is így döntöttem volna-e, azt mondom igen. Nem vártam volna meg, amint a 20 éves munkám eredménye a globalizáció hatására szertefoszlik.
A kérdésre: a korábban is jómódú üzletember miként élte meg, hogy az eladásból nagy vagyonra tett, Réti Attila azt mondja, a mai napig nem tudja és nem is akarja felfogni a változást. Nem is jó szó az, hogy nem hiszem el – töpreng -, inkább azt nem értem, hogy nekem van valahol, valakiknél odaírva egy papír alján egy ekkora nagy összeg, amiről én rendelkezem. Érdekel, de nem foglalkoztatja a gondolataimat az, hogy mit kezdjek vele, miből tudnék még nagyobb jövedelemre szert tenni. Ezért a teljes vételárat a befektetéseimet kezelő Tarandus Kft-be tettem és a legkonzervatívabb módon, többféle értékőrző befektetést választottam. Minden pénzem Magyarországon maradt, semmilyen offshore vonalat nem kevertem bele, mert nemcsak a hazafiság beszél belőlem, amikor azt mondom: ezt a pénzt Magyarországon kerestem és, ennek Magyarországon a helye. Itthon fektettem be, itthon adózom utána. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy hirtelen költekeznem kellene. Puritán módon éltem már korábban is és ma sem változtam. A belső utam okán, amit az elmúlt években bejártam, tudatosan törekedtem arra, hogy magánemberként ne legyen vagyonom, sőt semmim se legyen. Nincs házam, kocsim. Nincsenek vagyontárgyaim, értékes ingatlanjaim, műkincsem – nem érzem ennek szükségét.
Hogy ilyen szemlélettel miként lehetett sikeres kapitalista? Réti Attila szerint rossz a kérdés, mert sosem tartotta magát kapitalistának. Számára sosem volt fontos a pénz. Inkább sikeres mesterembernek nevezné magát, aki a Kaiser csapatával mindig arra törekedett, hogy megfelelő ár-érték arányú termékeket állítsanak elő és ehhez a vevőket is megtalálják. Ha én tisztességesen szerzem be az árut, tisztességesen gyártom a terméket, jó szakmaisággal adok el, akkor meggyőződésem szerint a végén, tényleg csak meg kell számolni, mennyi is a profit – magyarázza. – De ha elkezdek variálni, hogy csaljunk egy kicsit, mert mások is ezt teszik, akkor annak, – spirituálisan gondolkodó emberként váltig állítom -, így, vagy úgy, csak bukás lesz a vége. Azért is mondom ezt, mert most tudatosabb vagyok, mint húsz éve. De ez a felismerés már korábban megérkezett, ami nagy áldása a Kaiserben eltöltött húsz évnek. Az ott átélt felismeréseknek, amelyek által úgy érzem, jobb ember lettem.
Az ezotéria világa felé vezető út kapcsán azt mondja: mindenkinek vannak nehéz pillanatai az életben. A kérdés az, hogy ki, miként éli meg. Ha nem elég erős a léleknyomás, minden megy tovább a maga útján. Ha mély a hatás, akkor az változást kényszerít ki az emberből – miként ez nála is történt. Ez általában a belső út irányába vezet – magyarázza. Ha rájövünk arra, hogy nem kívül kell keresni a megoldást, hanem belül és találunk olyan utakat, mestereket, felismeréseket, könyveket, gondolatokat, hitrendszereket, amelyek kézen fogják az embert és ezen a belső úton elkezdik befelé vinni, akkor olyan felismerések jöhetnek szembe, amelyektől egyszer csak könnyebben veszi az ember a levegőt. Megérti az összefüggéseket, visszanéz az életére, és helyrekerülnek a dolgok. Békét köt a világgal és leginkább önmagával. Számomra az asztrológia az, ami nagyon erős segítség volt abban, hogy megértsem a világot, a helyére kerüljenek a dolgok. De ez még ma is egy tanulási folyamat. Sajnos az embereket leszoktatta a világ arról, hogy egyetem után tanuljanak, pedig az igazi tanulás akkor kezdődik, amikor a nagy betűs életben kell megállni a helyünket. Nekem is volt egy beavatási utam, – például voltam tűzön járáson, izzasztó kunyhóban, megismertem a tarotot, amit nagyon szeretek -, beszéltem általam hitelesnek tartott emberekkel. Az így szerzett tudást alkalmaztam a saját életemben és így a puzzle-ből összeállt az a kép, amiből megértettem, hogy az én utam nem az, hogy folyamatosan nagyobb bevételre tegyek szert.
A váltáshoz vezető fordulóponthoz Capri szigetén érkezett, amikor feleségével, Mónikával, aki szintén az üzleti világból érkezett, de ma már egyre elismertebb festő és ékszerkészítő, felkereste a svéd író, orvos, Axel Munthe gyönyörű házát, a sziklák tetején. Erre szokták azt mondani, hogy az embert megszállja az ihlet – emlékszik vissza -. Amikor odamentünk, még semmi nem foglalkoztatott, de visszafelé menet azt mondtam a páromnak: hazamegyünk, eladom a céget és írni fogok. Így tettem. Elkezdtem novellákat írni, beiratkoztam egy író iskolába Budapesten, ahol tényleg sokat tanultam és találkoztam olyanokkal, akik megmondták, kinek kell elküldeni egy-egy kéziratot. Különös élmény volt, amikor ez egyik első novellámra, amit Réti Atilla néven – így két l-el -, írtam azt mondta az egyik szerkesztőség, hogy leközölni és ad érte 20 ezer forintot. Milyen furcsa az élet, gondoltam: itt vagyok milliárdosként, akiről ezekben a körökben azt se tudják kicsoda, írtam valamit egy független irodalmi műhelybe és pénzt adnának érte. Az első honoráriumot eltettem, hiszen ez önmagában is egy novellisztikus helyzet volt, de azóta természetesen ingyen publikálok. Neves irodalmi lapokban már 17 megjelenésem van, tavaly októberben pedig több mint 150 novella közül az enyém nyerte el az Aposztróf-Corvin országos novellapályázat fődíját. Első önálló novelláskötetem idén májusban fog megjelenni. Emellett elindítottam a Tarandus kiadói tevékenységét, ami ugyan még veszteséget termel, de célom, hogy ez is sikeres, önfenntartó gazdasági vállalkozás legyen. 43 könyvünk jelent meg eddig, idén 15-20 új címet adunk ki. Spirituális és szépirodalmi műveket – elsőként az országban úgy, hogy minden e-könyv formájában is elérhető.
A Tarandus név nem véletlen. Egy Északi sarkköri elfeledett csillagkép neve, amit francia csillagászok még a XVIII. században jegyeztek le. Rénszarvas csillagkép – latinul. Egy kicsit utal az asztrológiára, a hagyományra, a magyar őstörténetre. A jelképünk egy nyugodt rénszarvas, amelyik a fűben ül és hátrafelé fordul a gyönyörű agancsával, amivel az égi, a másik világ tudását hozza le, a csillagokon keresztül a mi világunkba, közénk, halandó és küzdő emberek közé…..
Érsek M. Zoltán
Keretes: Réti Attila (49) A mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen 1987-ben szerzett diplomát. Az osztrák mezőgazdasági kamara gyakornoka, majd 1989-től az osztrák Landesmann húskereskedelmi cég üzletkötője. 1990-től az általa alapított Kaiser Food Élelmiszer-ipari Kft. tulajdonos ügyvezető igazgatója. A Nyugat-magyarországi Egyetem mosonmagyaróvári karának címzetes egyetemi docense, 13 éven át a Magyar Húsiparosok Szövetsége elnökségi tagja, hat évig alelnöke, öt évig az Európai Húsipari Szövetségek és Terméktanácsok elnökségi tagja volt. Harmadik házasságában él, 2 fiúgyermek édesapja. Többszörös ifjúsági lovas díjugrató bajnok, két éve aktívan bokszol. Jelenleg asztrológiát,tarotot és olasz nyelvet tanul.
.
Add Comment