Az emberek nem váltak közönyössé, igénylik a költők sz
Versek és arcok című sorozatunkban szombatonként olyan ismert személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. A héten rendhagyó módon Baranyi Ferencköltő, műfordító mesélt – sok más mellett – arról, hogy 75. születésnapján miféle „nagy durranással” lepte meg önmagát.
– Nem mindennapi feladatra vállalkozott: lefordította Dante Isteni színjátékának Pokol fejezetét. Mi késztette arra, hogy egy ilyen, szinte már csak irodalomtörténeti adatként emlegetett művet felfrissítsen és továbbadjon?
– A bölcsészkaron magyar–francia–olasz szakot végeztem, a szakdolgozatom témája Dante volt. Nagy szigorral és a fiatalokra jellemző pimaszsággal és nagyképűséggel ostoroztam diplomamunkámban a Babits-féle fordítást. Rengeteg bajom volt vele, és ezt, akkor huszonévesen, nagy szemtelenséggel ki is fejtettem. Akkor még eszem ágában sem volt lefordítani az Isteni színjátékot, de közben, mikor megérlelődtem a magam mesterségében is, szerényebben közelítettem a dologhoz és rádöbbentem, elismertem, hogy Babits Dante-fordítása a magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Ennek ellenére a nyolcvanas évek elején kacérkodtam a gondolattal, hogy magam is megpróbálom magyarra ültetni a Pokol fejezetet. Olyan változatot szerettem volna készíteni, ami metrikailag, filológiailag is hívebb az eredetihez és visszaadja azt a természetes, mesélő hangvételt, amit Dante az eredetiben produkált. Egy éneket lefordítottam, de egyéb dolgaim – például operaszövegeket fordítottam az operaháznak meg a tévé zenés színházának – eltérítettek ettől a tervemtől. Az egész halasztódott. Aztán kétezerben ismét nekirugaszkodtam, akkor az első két ének elkészült, de az élet ismét elterelt Dantétól. Például televíziós és rádiós műsorokat szerkesztettem, meg hát a saját verseimet is írni kellett, mert az izgalmas kor, amiben éltem, ellátott kellőképpen olyan indulatokkal, hogy abból vers szülessen. Aztán két évvel ezelőtt Madarász Imre professzor, a debreceni egyetem olasz tanszékének vezetője felpiszkálta a hiúságomat, mondván: a nyelvtudásom mellett a mediterrán lelkületem hatékony többletet adhat a munkában. Ez akkora lendületet adott, hogy az addig meglévő három ének mellé másfél év alatt a hátralévő harmincegyet megcsináltam. Olyan volt ez, mint amikor a hosszútávfutó az utolsó métereken ráerősít, vagy másként fogalmazva: úgy gondoltam, hetvenötödik születésnapomon „illik” valami nagy durranással meglepni magam.
A vers ruhája, bőre
– Mi a Baranyi-féle fordítás különlegessége?
– Részben az, hogy igyekeztem visszaadni a láncrímeléses tercinákat, ahogy az eredeti műben vannak, mert meggyőződésem, hogy a forma nemcsak a vers ruhája, hanem a bőre is. Ha valaki nem formatartón fordít le egy idegen költői művet, az nem levetkőzteti a költeményt, hanem megnyúzza. Úgy érzem, és ezt hozzáértők is mondják, hogy a természetes mesélő hangot sikerült megcsendítenem magyarul. Megjegyzem, nem Babits helyett akartam új fordítást, hanem mellé. Annál jobb, minél több változata van a világirodalom alapértékeinek. Például A Mirabeau híd című Apollinaire-versnek negyvenféle magyar átültetése olvasható. Mindegyikben más értéke mutatkozik meg az eredetinek: Vas István fordításában a zeneisége, Illyésében az eszköztelensége, és sorolhatnám… A Pokolból is minél több van, annál jobban össze lehet rakni az eredeti mű minden értékét.
– Miért éppen a Pokol fejezetét fordította az Isteni színjátéknak?
– Mert szerintem az egy igazi közéleti költemény, egy nagy vízió, és mégis így hat vaskos realizmusnak, mert hát Dante korának meghatározó eseményeit és egyéniségeit vonultatja fel a „Pokol”-ban. Ez a földön járás vonzott engem mint közéleti költőt és Danténak az a bátorsága, hogy nemcsak ókori és biblikus alakokat foglalt a művébe, hanem „lerakta” a pokol sötét bugyraiba korának sok-sok vezető emberét is, pápákat, uralkodókat egyaránt. Akár máglyára is kerülhetett volna ezért!
Az erény és tudás útján
– A mai kornak mit üzenhet Dante, az Isteni színjáték, a Pokol?
– Talán azt a mondatot említeném, amivel Odüsszeusz biztatja hajósait: „Fogjátok fel, mire vagytok teremtve! Nem arra, hogy éljetek, mint a barmok, hanem erény s tudás útját követve.” Ez az üzenet úgy gondolom, hogy nagyon fontos a mának, amikor az emberek tömegesen válnak fogyasztógéppé, amikor mintha cél is lenne az, hogy a társadalom ne gondolkodó és érző emberek összessége, hanem arctalan massza, elbutított, manipulálható tömeg legyen. Ilyen körülmények között az erény és a tudás útját szorgalmazni nagyon is időszerű feladat. Az már szakmai üzenet Dantétól, hogy a költőnek mindenkor a világ előbbre menetelét kell szorgalmaznia és szolgálnia, függetlenül a világnézetétől.
– Ha már a költő személye, küldetése szóba jött, beszéljünk arról, hogy a hatvanas-hetvenes évek egyik legnépszerűbb alkotója, BaranyiFerencmiként látja helyét a mai magyar irodalomban.
– Én mindig lebegtem, mint Mohamed koporsója. Meg is írtam néhány évvel ezelőtt, hogy annak idején a népieknek gyanús voltam, mert tudtam olaszul, franciául és ráadásul zongorázni is, az urbánusoknak meg éppen olyan „bugris” és „prosztó” voltam, mint a népiek. Így aztán mindkét tábor gyanakodva szemlélt. Ez eleinte bántott, hogy mindenütt „idegen” vagyok, de aztán nagyon megörültem a köztes helyzetnek, mert így mentes maradtam mindenfajta elfogultságtól, ami kötelező lett volna. Így én mindig kicsit magányos bozótharcos voltam a régi rendben is. Egyébként abban az időben, úgy a hatvanas években hármunkat, Ladányi Mihályt, Soós Zoltánt és engem fenegyerekként egybemarkoltak, mert írtuk a magunk kis rebellis verseit. Azt most is hangsúlyoznám, hogy érte haragudtunk annak, amit akkor körülöttünk tapasztaltunk és nem ellene. Szóval egy kicsit olyan tűrt kategória voltunk mindhárman. Ha másféle hasonlattal akarnám kifejezni a helyemet, akkor azt mondanám, hogy nekem amolyan külön zsöllyém és nem páholyom volt a magyar irodalomban. Ez a kilencvenes években sem változott. Annak idején nem a politika „futtatott” engem, hanem a közönség. Ez ma sem változott. Ami változott, hogy abban az időben húszezer példányban jelentek meg a köteteim, ma ennek csekély töredékében. Megjegyzem: a mai korban a gazdasági függés nagyobb cenzúra egy alkotónak, mint a politikai. Az utóbbit ki lehet játszani, át lehet verni – nagy klasszikusaink erre számos példát mutattak –, de a gazdasági ellen nincs orvosság. Ha nincs pénz egy verseskötet kiadására, az olyan, mintha meg sem írták volna.
Sóhajtás és misszió
– Az internetes, drótpostás, SMS-es világban mit lehet kezdeni a költészettel?
– Örömmel fedeztem fel verseimet különféle honlapokon, blogokon. Ez egy új formája a „terjesztésnek”, ami bizonyítja: az emberek nem váltak közönyössé, igenis igénylik a szép szót, a költők szavát. Valami furcsa beidegződésből fakadóan engem még ma is gyakran hívnak író-olvasó találkozóra, csak most így kezdődik a felkérés: „jaj, szeretnénk, ha eljönne, mert úgy szeretjük hallgatni, ahogy beszél és szeretjük a verseit, de sajnos pénzünk nincs a tiszteletdíjra”. Mit csinál ilyenkor az ember? Sóhajt egyet és missziónak fogja fel a dolgot, és elvállalja a felkérést.
Forrás: Kisalföld Napilap
Add Comment