A Magyar Dantisztikai Társaság Folyóiratában megjelent olasz nyelvű tanulmány rövidített, magyar nyelvű változata.
Fábián György interjúra Dr. Gazdag Lászlóval
A kérdés, amely létezésünk óta izgatott mindenkit. A kérdés, amelyre ki-ki a saját élete, saját törvényei szerint talált eddig választ. A kérdés, amelyet a győri TarandusKiadónál megjelent könyvének címlapjára írt ki egy pécsi közgazdaságtannal foglalkozó docens, azért, hogy a tudomány homályos részén kutatva egy lehetséges választ fogalmazzon meg. Ez a válasz az egyszer talán tudományosan igazolhatóvá váló igen?
– Nyilvánvaló, hogy egy ilyen cím után az ember szeme fennakad. Hiszen bár foglalkoztat minket, de azért nem naponta találkozunk a kérdéssel: van-e élet a halál után? Önt azonban jól láthatóan, olvashatóan foglalkoztatja ez a kérdés.
– Az egész azzal kezdődött, hogy megismerkedtem László Ervin, Olaszországban élő magyar tudósnak egy nagyon érdekes gondolatmenetével, melyet a Kozmikus kapcsolatok című könyvében fejt ki. A kötetben kifejti, hogy a tudat nem írható le a hagyományos biokémiai, biofizikai modellekkel. Egyszerűen nem tudjuk megmagyarázni azt a hihetetlen információsűrűséget – Neumann János számításai szerint tíz a huszadikon bitnyi információt jelent –, amely hetvenéves korunkra felhalmozódik az agyunkban. És az bizonyított tény, hogy nem törlődik semmi, esetleg nehezebben lehet előhívni ezeket az adatokat. Magam is úgy vélem, az 1300–1400 köbcentis agynak a terében ilyen mennyiségű információ felhalmozódása szinte lehetetlen. Pedig az emberi tudat működik és használja ezt a megdöbbentő adatmennyiséget.
– Ha nem az agyunk tárolja mindazt, amit tudunk, mindazt, amik vagyunk, akkor mi és hol?
– Az olasz kutató arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen nem is az agyunkban képződnek ezek az információs csomagok. Hanem a vákuumban. A vákuum és az agy kölcsönhatásának eredménye a tudat.
– Vákuum mint légüres tér?
– Nem egészen. A vákuumot a fizikusok már régóta nem a semmivel azonosítják. Nagyon is jól beazonosítható, különös tulajdonságokkal rendelkező közegként kezelik. László Ervin úgy képzeli el, hogy egy hologramként marad meg a tudatunk, egyfajta lenyomatként ebben a vákuumban. Ezért amikor az agyunk szétesik, elenyészik, a lenyomat, vagyis a tudatunk megmaradhat.
– Ezt az elméletet gondolta tovább?
– Igen. De itt, ebben a beszélgetésben, akárcsak a könyvemben is, szeretném leszögezni, fogalmam sincs arról, valóban működik-e az elméletem. Nem jelentek ki semmit ex chatedra. Csak elképzelhető, hogy így is lehet. Abból indultam ki, hogy a vákuumban képződhetnek parányi örvények. És ezek szubatomi méretű örvények, amiket a szuperfolyékony héliumban már sikerült kimutatni, ezek a parányi kvantálörvények, parányi mágneses mezők hordozhatják az információs biteket. Ezek összekapcsolódhatnak egymással és így jöhet létre egy örvénymező. Vagyis ez maga a tudatunk, a pszichénk, az énünk.
– A szuperfolyékonyságot említette. Mi is az?
– A szuperfolyékony héliumot 1911-ben állította elő egy holland fizikus. Ez egy ellenállás-mentesen mozgó folyadék az abszolút zéró fok közelében. Itt megváltoznak a fizikai tulajdonságok és ellenállás-mentesen, szinte mintha vákuumban lennének, mozognak a részecskék. Ebben a közegben Russel G. Donelly amerikai fizikus elő tudott állítani kvantál- (a legkisebb tényleg oszthatatlan részecskék világa – a szerk.) örvényeket. Ez indított el engem, hogy talán a vákuumban is így működnek a dolgok. Az is egy szuperfolyékony, ellenállásmentesen működő közeg. Az agyunk és ezen különleges anyag kölcsönhatásaként kialakuló információs mező megmaradhat halálunk után is.
– Vagyis lenyomatot hagyunk a semmiben? Akarom mondani, a vákuumban?
– Valahogyan úgy. És innen kezdve, ha elindulunk egy materiális alapon és így a tudomány paradigmarendszerében kezdjük vizsgálni azokat a rendszereket, amelyeket ma még a vallás témakörében tárgyalnak, ideértve a transzcendens vagy paranormális kérdéseket is, egyesíthető elméletet kaphatunk.
– Huh. Kifejtené ezt máshogyan is?
– Persze. Ha igaz a feltételezésem, akkor talán leomlik a fal. Feloldhatóvá válik az eddig antagonisztikusnak, vagyis kibékíthetetlennek tartott ellentét a vallás és a tudomány között. Tudományos magyarázat adható lelki jelenségekre. Azokra, melyeket eddig földöntúlinak mondtunk.
– A könyvében ezt a kérdéskört nyilván alaposabban körüljárja. Akik olvassák, megváltozhat a nézetük a világról?
– Szeretném hangsúlyozni, nem biztos, hogy így van, de így is lehet. És hát önnek is biztos voltak olyan könyvélményei, amelyek legalább gondolkodásra késztették. Meggyőződésem, hogy szükség van ezekre a könyvekre. Egyáltalán, minden ismeretet bővítő könyvre szükség van. Meggyőződésem egyébként, miként László Ervinnek is, hogy elkövetkezhet a nagy szintézis. Amikor az eddig felhalmozott tudást egyesítjük, bekövetkezik az eltérő eszmék összeolvadása. Mert rájöhetünk a kutatásaink során: a vallás és a tudomány ugyanazt a dolgot vizsgálta, csak más nézőpontból. A vallások, az idealista filozófiák a szuperfolyékony kvantumvákuumban zajló, ezért számunkra csak korlátozottan vagy egyáltalán nem észlelhető folyamatokat taglalták, míg a materializmus és a természettudományok a szuperfolyékonyságát elvesztő, kölcsönhatásra képessé vált anyag valóságát. Mindezek a kérdések most már egy paradigmarendszerben vizsgálhatók, mégpedig a modern természettudomány (kvantumfizika) paradigmarendszerében.
– Hogyan gondol a könyvére? Tudományos, ismeretterjesztő, fikciós mű?
– Jó a kérdése, mert éppen a napokban mentem be egy nagy könyvesboltba és a tudomány címszónál kerestem. De ott nem volt. Az ismeretterjesztésnél sem. Végül az ezotériánál találtam meg. Magam azonban úgy vélem, ez a tudományhoz inkább közeli olvasmány. Igaz, annak határterülete, ha tetszik, az úgynevezett homályos zóna. De nem csak spekuláció.
– A könyv mottója a következő: „Szeresd azt, aki az igazságot keresi! De óvakodj attól, aki már megtalálta!” Ezek szerint ön sem állítja teljes bizonyossággal: van élet a halál után.
– Nagyon félek azoktól, akik megtalálták az igazságot és azt gondolják, a bölcsek kövének hordozói. Mindig ők idézték elő a történelemben a legnagyobb bajt és a legszörnyűbb tragédiákat. Én azokat szeretem, akik keresik az igazságot! Kierkegaardnak volt az a gondolata, hogy az igazság istené, nekünk csak az igazság keresése adatott. Azt gondolom, ezt egy nem istenhívő ember is elfogadhatja. Az igazságot valószínű, soha nem tudjuk megismerni igazán. De a közelébe talán eljuthatunk.
Forrás: Kisalföld Napilap
Add Comment