Patrick Modiano: A Kis Bizsu

A jövőre hetven éves Modiano munkássága kevéssé van jelen a magyar olvasói köztudatban, jóllehet több szempontból is fontos lehet(ne) számunkra életművének alaposabb megismerése, és nemcsak irodalmi-esztétikai, hanem például az emlékezetkultúra szempontjából is, hiszen joggal nevezhetjük őt a hűséges és megtartó, a múlt sebeit és bűneit is feltáró emlékezés, az áldozatok és a névtelen sorsok iránti szolidaritás írójának.

Patrick Modiano: A Kis Bizsu

A Tarandus Kiadó és a fordító, Rőhrig Eszter jóvoltából idén tavasszal újabb regénye jelent meg magyarul Patrick Modianónak, a neves francia írónak. A hazájában és nemzetközileg is ismert és elismert szerzőt, akinek 1968-ban kiadott első regénye (La Place de l’Étoile) óta már közel negyven könyve látott napvilágot, az elmúlt évtizedekben jó néhány rangos francia és európai díjjal jutalmazták egyes műveiért, illetve életműve egészéért, legutóbb, 2012-ben például az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjával.

Az 1978-ban megjelent és Goncourt-díjjal jutalmazott La rue des boutiques obscurescímű könyvében mondja az amnéziában szenvedő főszereplő-narrátor, hogy „az életben nem a jövőnek van szerepe, hanem a múltnak”, a regény nyitómondatai pedig így hangzanak: „Nem vagyok semmi. Semmi egyéb, mint halvány sziluett az estében egy kávéház teraszán.” (Sötét Boltok utcája.Ford. Déva Mária. Magvető, 1980, 195. és 7.) Az első magyarul is kiadott könyvéből vett idézetek jól rámutatnak Modiano két legfontosabb, egész életművét végigkísérő alaptémájára. Az egyik szereplőinek saját identitásukra, életük értelmére irányuló állandó keresése, nem is annyira a jelen történéseinek megfigyelése és elemzése által, hanem a múlt eseményeinek felidézése, felkutatása segítségével. Hősei önmaguk után nyomoznak, aminek kiindulópontja általában régi fényképek, írásos dokumentumok, telefonkönyvek tanulmányozása, egykori helyszínek újbóli bejárása, elhomályosult vagy elfojtott emlékek felszínre hozása. Regényeiben a második világháború, illetve a holokauszt utáni nemzedék keresi saját énjét és múltját, melynek megkerülhetetlen része a szüleiktől kapott örökség, Franciaország közelmúltjának történelme is. Modiano a hősei egyéni élettörténetén túlmutatóan, azok hátterében – s ez a másik legfőbb témája – hangsúlyosan megjeleníti a negyvenes évek francia történelmét is, sőt egyike azoknak a francia íróknak, akik először írtak a német megszállás idején előfordult kollaborációról. (Nem véletlen, hogy Henry Rousso,a „Vichy-szindróma” kérdéskörét kutató jeles történész is nagyra értékeli Modianót.) Életműve ezen aspektusának egyik legjobb példája, hogy 1988 végén kezébe került a Paris-Soir napilap 1941. december 31-i száma, melyben egy közlemény arról szólt, hogy eltűnt egy tizenöt éves lány, ha bárki bármit tud róla, értesítse a szüleit. Kilenc évig tartó kutatómunka után, 1997-ben adta közre Dora Bruder című, fiktív és valós elemeket ötvöző regényét, amelyben saját, illetve a szülei emlékeivel egybeszőve megírta mindazt, amit sikerült kiderítenie az évtizedekkel korábban eltűnt lány sorsáról, aki családjával együtt Auschwitzban halt meg. (Magyarul lásd: Dora Bruder. Ford. és utószó Rőhrig Eszter. Vince Kiadó, 2006.)

Modiano regényei nemcsak tematikusan kapcsolódnak szorosan egymáshoz, hanem az is előfordul, hogy egy-egy könyvének mellékszereplői valamelyik későbbi munkájának főhőseivé válnak. Némelyik kritikusa egyenesen modern „Emberi színjáték”-nak nevezi sorjázó regényeit, persze a balzacitól eltérően nála nem a hatalomvágy és a pénz mozgatja a szereplőket, hanem önazonosságuk keresése. A franciául 2001-ben megjelent A Kis Bizsu címszereplője (és anyja) is feltűnt már egy közel két évtizeddel korábban, 1982-ben publikált regénye, a De si braves garçons egyik fejezetében (lásd Rőhrig Eszter Emlékek térképe. Patrick Modianóról című írását és fordításrészletét a Bátor fiúkból a győri Műhely 2012. 2. számában). Tehát egyes szereplők újra felbukkannak a könyveiben, ezáltal sem engedi a végleges feledésbe, a semmibe veszni őket.

A Kis Bizsuis jellegzetes modianói mű: a regény főhőse (egyben egyes szám első személyű elbeszélője), a fiatal Thérèse magányosan él Párizsban, mígnem egy nap a metróban megpillant egy nőt, aki feltűnően hasonlít több mint tíz éve eltűntnek hitt anyjára. Szinte biztos benne, hogy az anyját látja, akiről azt mondták neki, hogy meghalt Marokkóban. A nyomába ered, megtudja, hol lakik, de nem meri, nem képes megszólítani. A találkozás révén feltörnek benne elfojtott emlékei, és megpróbálja kideríteni, mi is történt kisgyermekkorában (a negyvenes években) vele és az anyjával, mielőtt őt egy vidéki kisvárosban élő barátnőjére bízta volna, ahonnét tizenhat évesen tért vissza a fővárosba. Emlékein kívül csak egy fém kekszesdobozban megőrzött fényképekre, anyja régi címjegyzékére és naptárára, az egykori helyszínek felkeresésére, illetve a vidéken gondját viselő Frédérique és annak barátnői által elejtett megjegyzésekre támaszkodhat. Megtudjuk, hogy anyja táncosnőnek készült, ám megsérült a bokája, ezért rossz hírű kabarékban volt kénytelen fellépni, eközben férj nélkül megszülte őt és már ötéves korában internátusba adta. Aztán váratlan fordulattal nagy lakásba költöztek, anyja nevet változtatott és filmszínésznői ambíciókat kezdett táplálni, s ő is szerepelt vele egy filmben – ekkor kapta tőle a Kis Bizsu művésznevet. Már nem a bentlakásos iskolába járt, de hiába élt két évig „otthon”, a fényűző házban, csak szeretetlenségben és nemtörődömségben volt része. Közös életük azzal ért véget, hogy egy nap kivitte az Austerlitz pályaudvarra, nyakába akasztotta a nevét egy bilétán, és vonatra ültetve elküldte vidékre, ő maga pedig állítólag Marokkóba utazott. Frédérique-ék szerint még időben hagyta el Párizst, vagyis gyaníthatóan túl jó kapcsolatokat ápolt a németekkel, ezért nevezhették egyesek „La Boche”-nak („fricc”-nek).

Mint látjuk, itt is feltűnik a történelmi háttér, a negyvenes évek németek által megszállt Párizsa, ám csak utalásszerűen, a fő hangsúly Thérèse sorsán van. Emlékeinek felidézése mély lelki válságba sodorja, miközben pusztán három szál köti a reális világhoz: Badmajevvel, egy félig orosz származású, művelt fiatalemberrel találkozik néha, egyik rosszullétekor pedig megismerkedik egy gyógyszerésznővel, aki anyáskodni próbál felette, illetve időnként Neuillyben egy jómódú házaspár kislányára vigyáz, akiben szinte önmagára ismer, mert ugyanolyan ridegség övezi a szülei részéről, mint annak idején őt. Az emlékeket és a jelen történéseit egybeszövő, finom utalásokkal és ismétlésekkel operáló regényből végül is nem derül ki, hogy valóban az anyja tűnt-e fel újra. Thérèse kutakodása, alászállása a múltjában a mélypontra jutva ér véget: beszedi a gyógyszerésznőtől kapott altatókat. Egy kórházban tér magához, inkubátorok között, mert helyhiány miatt a koraszülött-osztályon helyezték el – s itt, talán már megszabadulva újraélt emlékei nyomasztó súlyától, felcsillan előtte az újjászületés, egy új élet reménye.

A jövőre hetven éves Modiano munkássága kevéssé van jelen a magyar olvasói köztudatban, jóllehet több szempontból is fontos lehet(ne) számunkra életművének alaposabb megismerése, és nemcsak irodalmi-esztétikai, hanem például az emlékezetkultúra szempontjából is, hiszen joggal nevezhetjük őt a hűséges és megtartó, a múlt sebeit és bűneit is feltáró emlékezés, az áldozatok és a névtelen sorsok iránti szolidaritás írójának. (Ford. és utószó Rőhrig Eszter; Tarandus Kiadó, Győr, 2014)