Radu Țuculescu íróként vált ismertté, pedig milyen szépen hegedült a Kolozsvári Filharmóniában! Zenei pályája ígéretesen alakult, rádiós és televíziós szerkesztői karrierje nemkülönben. Aztán mégis „elfajzott”. Középiskolásként természetesen még ő is verseket írt, kolozsvári „konzis” évei alatt a színház volt a szenvedélye, saját munkáit állította színpadra, és pantomim-előadásokat.
http://magyaridok.hu/lugas/balta-a-lakodalomban-1312387/
Csaknem harmincéves volt, amikor 1978-ban első prózakötete megjelent, aztán jött sorra a többi, és egyszer csak azzal szembesültünk, hogy muzsikus barátunk az úgynevezett nyolcvanasak nemzedékének jegyzett tagja lett.
(A két világháború közötti román irodalmi hagyományokkal szakító, átfogó újító szándékról tanúskodó csoport jelentőségét csak a 2000-es évek vége felé ismerték fel.)
Számomra legkedvesebb regénye a tíz évvel ezelőtti Povestirile mameibătrîne, amelyet tévesen Nagyanyó meséi néven szoktak emlegetni, de csak azok, akik nem olvasták a könyvet. Idén végre megjelent magyarul is, Szőcs Imre élvezetes fordításában, Öregmama történetei címmel, amely sokkal inkább visszaadja az eredetit és még inkább a regény tartalmát. Țuculescunak nem ez az egyetlen olyan prózai írása, amelyben az erdélyi világot a maga etnikai sokszínűségében idézi meg, de nekünk, magyaroknak talán a legbefogadhatóbb.
Eldugott kalotaszegi faluba látogat rendszeresen az író és Öregmama unokája. A regényt az idős asszony utolsó öt évének krónikájaként is felfoghatjuk, de ennél sokkal többről van szó: eltűnőben lévő, sorvadó közösség látleletéről. Mert Öregmama emlékezik, és „Ameddig ő emlékezik, azok az idők nem haltak meg. Ameddig én azon mesterkedem, hogy ellopjam az emlékeit, és papírra vessem őket”. Nem könnyű „történettolvajnak” lenni, mert Öregmama szeszélyes mesélő, ráadásul az író által szállított regények történetei beszivárognak a saját emlékeibe.
Ez persze nekünk, olvasott olvasóknak külön csemege. Újra meg újra besétálunk a csapdába, mindig megkésve kapunk észbe, de örömmel jövünk rá, mit „szállított” legutóbb Öregmamának Radu: Márqueztől a Száz év magányt vagy éppen Bulgakovtól A Mester és Margaritát. Öregmama nem pletykás, de mindent tud. Azt is, hogy mi történt a háromnapos lakodalomban.
Abban a lakodalomban, ahol a Holdat is ellopták (úgy-e, ez is ismerős valahonnan…), és ahol a menyasszony és a vőlegény személye jelentéktelen, ellenben eltűnik a falu „szépasszonya”, nem marad utána más, csak egy véres balta és néhány fekete hajszál, meg a kérdések sorozata: ki, hogyan, miért, hová…?
De amíg eljutunk a talányos végkifejletig, kényeztethetjük magunkat ilyen humoros, ironikus részletekkel, mint: „jött a kommunizmus, és mind egyformán gazdagok lettünk”; vagy borzonghatunk Öregmama férjének, Demeternek a szürreális halotti torán: „Mikor Burdazoli valamiért felállt a helyéről, a pimasz kandúr letette a székére a rezsót. Nem volt a közelben semmilyen konnektor, hogy is lett volna, még a házban se volt, de a rezsó egy-kettő átvörösödött, és Burdazoli mit sem sejtve ráült… A kandúr tapsolt és ugrándozott örömében, mint egy őrült. De nem sokáig örülhetett! Rozamunda kiütötte a cigarettát a szájából, és bedugta, persze az égő felével a dög szőrös fenekébe… A kövér fekete kandúr, aki akarata ellenére elindította a kalamajkát, kereket akart oldani, elégedetten a hűhóval, amit okozott. Mikor a legjavában folyt a tánc, felkapta a rezsóját, hogy elinduljon a táncoló tömegen át…”
Szerves része ugyan a regénynek, de önmagában is megállja a helyét a feketetói vásár 25 (!) oldalas leírása, vége felé az összefoglalással: „Tiszta őrület volt az a vásár, mindent lehetett ott kapni, mindent, amire az embernek szüksége volt, vagy épp nem volt szüksége.”
Az olvasónak vérmérsékletétől és habitusától függően két gondolata támad: vagy az, hogy legközelebb ki nem hagyja, mert feltétlenül részese kell hogy legyen, vagy, hogy messze elkerüli, mert elviselhetetlen, befogadhatatlan, feldolgozhatatlan ez a kavalkád.
Add Comment