Patrick Modiano francia regényírónak 2014-ben ítélték oda a Nobel-díjat. Sokszor napjaink Marcel Proustjaként emlegetik, mivel fő témája az emlékezés, és az emlékfragmentumokból összeálló identitás keresése. Modiano könyveiben a vissza-visszatérő nyomozás csak látszólag irányul egy-egy bűntény felderítésére, valójában a szereplők mindig maguk után kutatnak, és emlékeket halásznak elő a múltból.
A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint 2014-ben Patrick Modianót az emlékezés művészetéért tüntette ki, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat és feltárta a náci megszállás mindennapjait. Modiano ezzel sorban a tizenötödik francia nemzetiségű Nobel-díjas író, ezzel pedig a franciák vezetik a Nobel-toplistát. „A díj mintha megkettőzött volna, elidegenített magamtól, mintha valaki mássá váltam volna. El kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a két részem összefonódjon: az író, aki magányosan alkot, és a Nobel-díjat nyert szerző” – nyilatkozta Modiano 2014-ben a Les InRocks-nak. Az író kitüntetésével persze nem mindenki volt elégedett: többek szerint a botrányhős Houellebecq jobban megérdemelte volna a Nobelt, hiszen ő „az egyetlen francia szerző, akit olvasunk”. Modiano a Nobel-díj mellett a legfontosabb francia irodalmi díjakat is elnyerte, 1972-ben megkapta a Francia Akadémia regényeknek járó irodalmi díját a Les Boulevards de ceinture című alkotásáért, 1978-ban pedig a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-díjat is odaítélték neki a Sötét boltok utcájáért. Összehasonlításképp: Houellebecqnek 2010-ig kellett várnia a Goncourt-díjra, melyet A térkép és a táj című regényéért kapott meg végül. A Francia Akadémiának egyébként nincsen hatalmas respektje az új írógeneráció körében, a „nyelv halottasházaként”, valamint a „szótár rendőreként” emlegetik. Modianót is be szerették volna választani az Akadémia elitklubjába, a negyven „Halhatatlan” közé, de akárcsak Kundera, Echenoz és Le Clézio, ő is elutasította a kinevezést.
Fordította: Gulyás Adrienn, Tarandus Kiadó, 2015, 168 oldal, 2490 HUF
Az idén 71 éves Patrick Modiano művészete nagyban támaszkodik a szerző életére, regényei motívumai szorosan kötődnek életrajzához, és gyakran ismétlődnek. Modiano édesanyja a félig magyar, félig flamand származású színésznő, Luisa Colpeyn, édesapja zsidó származású olasz kereskedő volt, aki megtagadta a sárga csillag viselését, és illegalitásba vonult a deportálás elől, a feketepiacon, álnéven üzletelt a háború alatt. Nem véletlen, hogy a zsidóság és a náci megszállás, valamint az identitás törékenysége és elveszítése Modiano legfontosabb témái. A „Megszállás-trilógia”, mely az első három regényét foglalja magába (La Place de l'Étoile, La Ronde de nuit, Les Boulevards de ceinture) a holokauszt-irodalom kiemelkedő teljesítménye. Modiano anyanyelve a flamand, melyet az őt nevelő nagyszüleitől tanult meg előbb, mint a franciát. Édesapja távol volt, édesanyja folyamatos turnéi közben Patrick és két évvel fiatalabb öccse, Rudy egymásra voltak utalva, Modiano élete egyik legnagyobb traumája, hogy 12 évesen testvérét is elveszítette, aki leukémiában halt meg. Szülei elváltak, Modiano pedig megszakította a kapcsolatot apjával, olyannyira, hogy a mai napig nem tudja, hol temették el.
Modianót az apja helyett is apjaként viselkedő Raymond Queneau, a Zazie a metrónszerzője vezette be a Saint-Germain des Prés-i legendás irodalmi életbe, valamint megismertette a fiatal írót a legnevesebb francia kiadó, a Gallimard embereivel. Mindössze 22 éves volt, mikor megjelent első regénye, a La Place de l'Étoile. Ettől fogva Modiano kizárólag az írással foglalkozik. Bár fiatal korától az írást tartotta hivatásának, egy interjúban azt vallja, visszatérő rémálma az írás kényszere. „Régóta van egy visszatérő álmom, azt álmodom, hogy nem kell többé írnom, szabad vagyok. De sajnos nem vagyok szabad, ugyanaz marad, azzal az érzéssel, hogy sosem lesz vége.”
Transzfikcionalitás: „Két (vagy több) szöveg transzfikcionális összefüggést mutat, ha vannak közös elemeik, mint például szereplők, elképzelt helyszínek, vagy fiktív világok. A transzfikcionalitás az intertextualitás egyik fajtájának tekinthető, azonban ezt az intertextuális kapcsolódást a szöveg általában elrejti, mivel nem idézi, nem fedi fel forrásait.” Routledge Encyclopedia of Narrative Theory
Modiano teljes életműve mintha maga lenne a transzfikcionalitás, mintha egyetlen fiktív világba lépne be az olvasó, ahol az apa mindig hiányzik, az anya a gyermekét elhanyagoló, feltörekvő, de kudarcra ítélt művésznő, a gyermek sajátja pedig a magány és a világba vetettség egy idegen, misztikus külvárosi házban, egy idegen nővel. A Modiano-univerzumban nem csak a karakterek ismétlődnek, de olyan apróságok is összetartják a világot, mint egy telefonszám, amely öt különböző regényében öt különböző személyhez tartozik. „Olyan, mintha pályám eleje óta, 45 éve ugyanazt a könyvet írnám” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban az író. Ha a regényeken statisztikai analízist futtatnánk, a leggyakoribb kifejezés az „emlékezett vissza” lenne. Modiano regényei nem nagyívűek, rövid, 200 oldalnál rövidebb, lélektani realizmussal megformált történetek, melyekben a főszereplőket elindítják az emlékezés útján, onnantól pedig mintha nem a jelenben élnének, kulcsokat keresnek az életükhöz, próbálnak emlékezni gyerekkorukra, annak fontos szereplőire, hogy újrateremtsék önmagukat a múlt fragmentumai által. A nyomozás mindig csak látszólag irányul egy bűntény felderítésére, valójában a szereplők mindig maguk után kutatnak, emlékeket halásznak elő a ködből és amnéziából, traumákat próbálnak felidézni, miközben legtöbbször Párizs utcáin bolyonganak. Az egész életművet érdemes tehát egy nagy, összefüggő, folyton ismétlődő és önmagába ciklikusan visszatérő történetként olvasni, ahol a szereplőket összeköti az identitáskeresés és a bizonytalanság.
Modiano leghíresebb regényében, a magyarul is olvasható Sötét boltok utcájában a történet szerint egy amnéziában szenvedő detektív, Guy Roland nyomozást indít önmaga megtalálása érdekében. Roland megpróbálja fragmentumokból, egy megsemmisült világ megmaradt tárgyaiból és emlékfoszlányaiból összerakni a régi énjét, melyre ő sem emlékszik. A magyarul szintén megjelent 1997-es Dora Bruder szintén egy nyomozás története: a narrátor egy 1941-ben megjelent újsághirdetés nyomában indul el: a szülők 15 éves eltűnt lányukat keresik. A főhős szeretné kideríteni, hol tartózkodott a fiatal zsidó lány a zsidóüldözés kezdetén a megszállt Párizsban. Szintén remekmű a 2005-ben megjelent Un pedigree, amely a legközelebb áll az önéletrajzhoz az önéletrajzi adatokkal körbeszőtt életműből. Nem meglepő módon ez a regény is egy identitáskeresés története, a sajátjáé.
Legutóbb megjelent, 2014-es regénye, a Tarandus jóvoltából magyarul is olvasható Hogy el ne tévedj szintén egy nyomozástörténet: Jean Daragane író egy dossziét kap egy gyilkosságról, melynek kapcsán saját múltjába mélyed, és gyermekkora történetét rakja össze újra emlékfoszlányokból és a dossziéban olvasott új információk alapján. A figura itt is végig bizonytalan, az igazság mindig többes számú, a valóság utólag, az emlékek alapján konstruált. Az apa hiányzik, az anya eltűnt, a fiút felnevelő fiatal lány titokzatos, akárcsak a ház, melyben nevelkedett. Utólag összeállítva gyerekkora képét mások lesznek a hangsúlyok, mellékszereplők főszereplőkké válnak az emlékek felgöngyölítése során.
A Kis Bizsu (2001, magyarul 2015, Tarandus) története szintén az identitáskeresésé: egy fiatal lány a párizsi metróban egy kopott, sárga kabátos nőben évek óta halottnak hitt anyját véli felfedezni. A nyomozás ebben az esetben is az emlékek között kutatás, a felidézés, elemzés, újraértelmezés folyamata, ahol a ciklikusságnak nagy szerepe van. Mintha a történelem ismételné önmagát, a lány nevelőként egy hozzá hasonló helyzetű kislány mellé kerül, ezáltal benne is újraéli gyerekkorát.
Az Éjfűben (2012, magyarul 2014, Tarandus) Jean emlékszik vissza húsz évvel ezelőtti szerelmére, mikor fiatalkora helyszínén sétál. Egy fekete notesz segít a tájékozódásban, mely szintén visszatérő elem a Modiano-életműben: Daragane elhagyja noteszát, melynek megtalálásával indul a regény, A Kis Bizsuban pedig anyja notesza és írása az emlékezés egyik kézzel fogható pontja.
Az Augusztusi vasárnapok (1986, magyarul 2014, Tarandus) szintén az emlékezés, a bűntudat és a szorongás regénye, a főhős kísértetként bolyong Nizza utcáin, felidézi régi szerelmét, és közös bűnük történetét. Modianóra jellemzően itt is a valós tér adja meg az emlékezés keretét, a régi házak és utcák idézik fel a történtek töredékeit.
A Nászút (1990, magyarul 2015) főhőse Jean, a dokumentumfilmes, aki egy öngyilkosság kapcsán kezd el nyomozni: a halott lány identitásának, történetének és tragédiájának összerakása és megírása a célja, egy olyan nőé, akivel mindössze kétszer találkozott életében. A történet – mint Modianónál általában – itt is két szálon fut: egymásba fonódva és egymásra reflektálva jelenik meg a titokzatos, szorongással teli múlt, és a jelen, melynek bizonytalansága a múlt bizonytalanságából ered.
Add Comment