Modiano 1990-ben megjelent regényének, a Nászútnak a címét olvasva, a nagy többség valószínűleg nem arra a történetre asszociál, amivel a könyv lapjain fog találkozni. Ebben a roppant egyszerű környezetleírásokkal fűszerezett történetfüzért tartalmazó kisregényben sokminden az ellenkező reakciót váltja ki a szereplőkből, mint amit a „normális” életben elvárnánk tőlük. A szereplők majd minden cselekedetét vagy az eseményekhez fűződő érzéseit megkérdőjelezhetnénk. Lassanként előrehaladva az íróval együtt hámozunk le minden felesleget a regényben megjelenített világról (és néha talán az azon kívüliről is), hogy elérkezzünk valamiféle tabula rasához, majd pedig a könyv legutolsó bekezdésében egyfajta konklúzióhoz, ami mintegy magyarázatot ad az eseményekre és a szereplők viselkedésére is.

A regény narrátora húszévesen, stoppolás közben ismerkedik meg egy 35 év körüli házaspárral. Több év távlatából visszatekintve elárulja, hogy az volt az utolsó nyár az életében, amikor még „könnyű és gondtalan” volt, amikor „a múlt nem mosódott bizarr módon egybe a jelennel” és nem volt hiányérzete. Az a nyár egészen más volt, mint a többi. Mitől? Miért? Az olvasónak a történetnek ezen a pontján minden bizonnyal elvárásai támadnak a folytatást illetően: valami nagyon különösnek kellett történnie közte és a frissen megismert házaspár között. Ráadásul tudjuk, hogy a narrátor sok-sok év elteltével akarja az eseményeket feleleveníteni, illetve újraírni úgy, hogy a saját életéből „megszökik”.

Azon a nyáron viszont valójában semmi különös nem történik. Elbeszélőnk eltölt egy pár napot a francia Riviérán a házaspár vendégeként. Kártyázik velük (életében először és utoljára), fürdenek a Napban és a tengerben és beszélgetnek. Egyedül csak az más talán a történetben a szokásoshoz képest, hogy a házaspár teljesen természetesnek tartja, hogy vendégül is lássa őt, az idegent, sőt úgy viseli gondját a narrátornak, mintha közeli hozzátartozója lenne. Ingrid, a feleség séta közben gyengéden átkarolja őt, mindenféle hátsó szándék nélkül. Kifizetik a párizsi vonatjegyét, és még pénzt is csempésznek a poggyászába, de azt is el tudnák képzelni, hogy a fiú a további napokat is velük töltse a Riviérán. Az elbeszélő életében minden későbbi nyár csak árnyéka lesz az akkorinak.

A regény azzal kezdődik, hogy pár évvel a nyári stoppos találkozás után, de a „jelenhez” képest 18 évvel korábban a narrátor véletlenül ugyanabba a szállodába megy be Milánóban, ahol egy nő a fullasztó augusztusi hőségben öngyilkos lesz. Később megtudjuk, hogy ez a nő nem más, mint Ingrid. A két véletlen „találkozásnak” a narrátor több év elteltével értelmet keres. Miért éppen most áll neki, kérdezhetné jogosan az olvasó. A felesége több éve megcsalja az egyik legjobb barátjával, de ő sztoikus nyugalommal tűri. A munkáját  – különféle egzotikus vidékeken forgatnak dokumentumfilmeket – egyre üresebbnek tartja. Eljön egy pont, amikor úgy dönt, hogy kisétál a saját életéből, és különös mód az addig megszokott „utazás” helyett a „maradást” választja. Úgy tesz, mintha felszállna a Rio de Janeiróba tartó gépre, valójában pedig Milánóba utazik egy rövid időre, Ingrid nyomában, utána pedig Párizs különféle külvárosi negyedeiben kezd el „bujkálni”. Teljesen el akarja tüntetni a saját életének nyomait, hogy felkutassa a házaspár által hagyottakat, és megértse, miért lett öngyilkos Ingrid.

Két apró utalás tereli az olvasó figyelmét még inkább arra, hogy a regény otthontalanság-érzést boncolgat. Az egyik, hogy a narrátor életének legfontosabb pillanatai a párizsi Gyarmatmúzeum köré rendeződnek, a másik, hogy párizsi „bolyongásai”-, vagyis „eltűnésének” – kezdetén pont úgy érzi magát, mintha Casablancában lenne. Vagyis, mintha végig nem a saját országában, a saját életét élte volna. Azzal, hogy beköltözik Ingridék egykori lakásába felgöngyölíteni az életüket, úgy érzi, hogy a saját kérdéseire is választ kap.

Számomra a regény mégis hagy elvarratlan szálakat, kifejtendő gondolatokat, be nem vallott, elhallgatott érzéseket. Az elénk tárt események alapján megértjük Ingrid tettét, de a narrátor cselekedetei, érzései végig kicsit alaptalannak, feldolgozatlannak, elnagyoltnak tűnnek. Ez persze nem fosztja meg a Nászutat attól, hogy örömmel olvassuk el, akár többször is.