Interjú Nicol Ljubić íróval
1. Milyen szerepet játszott az életében, hogy gyermekként sok helyütt élt a világban a családjával?
Más fogalmam alakult ki így a hazáról. Sokan kérdezik, amikor meghallják, hogy különböző országokban nőttem fel, minek is érzem magam valójában. Németnek? Horvátnak? Nem tudok, de nem is akarok erre egyértelmű választ adni. Inkább azt mondom: minden egyes országhoz kötődöm érzelmileg, ahol eddig éltem, és az ott szerzett tapasztalatok, az egyes kultúrák mind rányomták bélyegüket az életemre, alakítottak, formáltak. Így tehát mindezen országokhoz tartozónak vallom magam, mind része az életemnek. Leginkább européer vagyok, ha már mindenképpen szükséges nevén nevezni a hovatartozást. Amit személy szerint megtanultam, az az, hogy a barátságok időben korlátozottan léteznek csupán. Gyerekként így nőttem fel: mindig új barátokat kellett keresnem, s tudtam, hogy ezek a barátságok soha nem tartanak örökké. Ezért is különleges érzés nekem, hogy már 15 éve élek egy helyen. Nem is szeretnék már elköltözni Berlinből.
2. Az a tény, hogy ilyen sok országban élt, lazított-e a kapcsolatán a szülőföldjével, vagy épp ellenkezőleg, inkább szorosabbá vált általa? Mennyire foglalkoztatja származása, hazája történelme és hagyományai?
A hazához való viszonyom nyilván nem olyan szoros. A haza számomra nem egy ország, inkább egy-egy város vagy még inkább lakás. A lehető legkisebb viszonyítási pont. Az a tapasztalatom, hogy a nyelv nagyon fontos ahhoz, hogy definiálhatóvá váljon, mit is jelent a haza. A nyelvben otthonra lelhetünk. És ez az, ami a leginkább köt Németországhoz, annak a lehetősége, hogy otthon érezzem magam a nyelvben. Sajnos egyetlen más nyelven sem tudom magam úgy kifejezni, mint németül. Annak pedig, hogy két könyvben is foglalkoztam saját szülőföldem régiójával (a volt Jugoszláviával), az az oka, hogy biztos vagyok benne, ez a terület is része az életemnek, akkor is, ha nem beszélem a nyelvét. Ennek ellenére közel érzem magamhoz.
3.Melyik eddig megjelent regényét szereti a legjobban, ha lehet ilyet kérdezni, s miért?
Erre nem tudok válaszolni. Szerencsére nincs olyan könyvem, amelytől utólag el kellett volna határolódnom. Mindegyik fontos volt írói fejlődésem szempontjából. Mindegyik egy-egy mérföldkő abban, mi az, amit tudok, s mi az, amit nem. A Bonaca azonban olyan értelemben különleges szerepet tölt be, hogy ez a regény volt a kulcs ahhoz, miként is működöm, amikor íróként dolgozom. A dokumentáció és a fikció keveredése: ez az én saját stílusom, ha fogalmazhatok így, és erre a Bonacával találtam rá.
4. Vannak-e új könyvtervek a fejében? Van-e esetleg valami, amiről a jövőben feltétlenül szeretne írni?
Hosszú távú terveim nincsenek, általában van azonban egy történet, amelyről legközelebb szeretnék írni. Most is épp ezt teszem. Következő regényemet olyan férfiről írom, aki egyike volt az első németországi környezetvédő aktivistáknak és az atomerőművek ellenzőinek, aki 1977-ben a kormány atompolitikája elleni tiltakozásaként felgyújtotta magát, amibe aztán bele is halt. Ez a dokumentálható része a történetnek, amelyet egy fiktív szerelmi szál sző át. Annyit mindenképpen elmondhatok, hogy elsősorban azok az emberi kapcsolatok érdekelnek, amelyeknek van valamiféle társadalompolitikai vonzata is.
5. Hogyan ír? Vannak-e egyéni módszerei, amelyekkel a könyvek szerkezetét, a figurákat megformálja?
Nem az a típusú író vagyok, aki már jó előre átlátja az egész regény szerkezetét. Szükségem van egy történet nagy vonalakban kirajzolódó ötletére, ezután kitalálom, milyen lehetséges elbeszélői perspektíva jöhet szóba, majd várok, hogy beugrik az első mondat, és aztán ki is próbálom, jó-e. Az első húsz oldal okoz különösen sok fejtörést. Az aktuális regény esetében egy évre volt szükségem ahhoz, hogy rátaláljak a nyelvezetére, és kitaláljam a szerkezetét. Mindezek után már viszonylag gyorsan megy a dolog. Az írás nálam nagyon fegyelmezetten történik. Minden reggel odaülök a számítógép elé, és arra kényszerítem magam, hogy megírjam a napi penzumomat, néha öt, máskor három oldalt, de soha nem kelek fel korábban az íróasztalom mellől, s nem tűröm az írásblokkokat. Nem tudom kivárni, amíg megérkezik egy ötlet, egyszerűen kikényszerítem.
6. Hogy látja, milyen helyet foglal el Bonaca című regénye eddigi írói munkásságában? Tervezi-e, hogy további műveket alkot a délszláv háború témakörében? Vagy úgy gondolja, hogy már mindent elmesélt, amit erről el szeretett volna mondani, illetve le szeretett volna írni?
A Bonaca jelentőségét az imént már említettem. A megírása után valóban volt egy olyan tervem, hogy írok egy következő regényt is, amely a balkáni háborúval foglalkozik, de rájöttem, hogy túl közel áll hozzám, nem tudom kizárni, hogy jelenetek ismétlődjenek, s ezt el akartam kerülni. Továbbá nem szerettem volna, ha túlságosan is ehhez a tematikához kapcsolnának szerzőként. Azt, hogy később írok-e még erről, nem tudom megmondani. Talán. De az is lehet, hogy nem.
7. Van-e irodalmi példaképe? Ha igen, kicsoda? Miért tartja őt nagyra?
Példaképem nincsen. De csodálom Max Frischt. A regényein nőttem valódi olvasóvá, az ő nyelve áll a legközelebb hozzám, s ha valaki megkérdezi, ki a kedvenc szerzőm, mindig azt vágom rá: Frisch.
8.Fűzi-e személyes kapcsolat hozzánk, magyarokhoz? Milyen benyomást tettünk Önre?
Még csak kétszer jártam Magyarországon, és sajnos nem mondhatom, hogy különösebben kiismerném ott magam. Nagy hatással van rám, hogy milyen sok nagy író, irodalmár van ebben az országban. És bosszant, amit a magyarországi politika jelenéről hallok.
Add Comment