A földrajzi távolságot tekintve elsőre furcsának tűnhet, hogy a magyar néplélekbe milyen elképesztő gyorsasággal és milyen mélyen ivódott bele a vadnyugat – amúgy sosem volt – romantikája. Az Utolsó mohikán első magyar fordítása 1847-re datálódik, de gondolhatunk akár Karl May tiszteletbeli magyarságára is, amihez hasonlóval talán csak Jules Verne dicsekedhet.
A földrajzi távolságot tekintve elsőre furcsának tűnhet, hogy a magyar néplélekbe milyen elképesztő gyorsasággal és milyen mélyen ivódott bele a vadnyugat – amúgy sosem volt – romantikája. Az Utolsó mohikán első magyar fordítása 1847-re datálódik, de gondolhatunk akár Karl May tiszteletbeli magyarságára is, amihez hasonlóval talán csak Jules Verne dicsekedhet.
A titok nyitja persze egyszerű, elég csak Szerb Antalt idézni: „Az embereknek kell ez a bátorság, nagylelkűség, nővédelem és sportszerű kiválóság emberfölötti gesztusai, fiúk lelkesednek érte, leányok ellágyulnak rajta, és a felnőttben is megmarad valami a fiúból és a leányból”. A két világháború között a filléres regények piacán a légióssal csak a cowboy vetekedhetett, 1945 után pedig gőzerővel érkeztek a Dinári-hegység pszeudo-apacs filmjeivel megtámogatott kelet-európai szerzők. 1989 után aztán villámgyorsan újra kiadták Zane Greyt, Max Brandet, no meg a „mi” Gibson Laverynket is az Izabella térről, hogy aztán eljöjjön az az idő is, amikor a magyar olvasó végre a zsáner szépirodalmi igénnyel írt darabjaihoz is hozzájuthat.
Örök elégedetlenként persze nem mondhatok mást, mint hogy a felhozatal legyen szó virtigli western-regényekről vagy a vadnyugati környezetet csak háttérként használó művekről – távolról sem kielégítő. Cormac McCarthytól már majdnem minden olvasható kis hazánkban, de az utóbbi pár évből rajta kívül csak a film farvizén kiadott A félszemű, a nem túl acélos Testvérlövészek, meg a McMurtry-féle Texas rongyos lovagjai-sorozat jut hirtelen eszembe. Így aztán amikor a Tarandus Kiadó gondozásában megjelent Winson Groom – a Forrest Gump, illetve a Gump & Tsa írója – El Paso című regénye, habozás nélkül lecsaptam rá.
Az El Paso a vadnyugat aranykora és a Határvidék-trilógiában lefestett időszak között nagyjából félúton áll. Az első világháború árnyékába szorult, de kisebb léptékben éppoly véres és mocskos mexikói forradalom idején játszódik. Ha röviden akarnám jellemezni, csak ennyit írnék: olyan, mintha Sir Walter Scott találkozna Elmore Leonarddal – azaz szerkezetét, cselekménybonyolítását tekintve régi vágású kalandregény, karakterábrázolását és nyelvezetét tekintve viszont nagyon is huszonegyedik századi történet (az angol nyelvű kiadás is 2016-os, szóval tényleg dicséret a kiadónak a gyorsaságért).
Groom kiválóan adaptálja az Ivanhoe szerzője által tökélyre fejlesztett módszert, mely szerint legyen két főhősöd. Az egyik mindig egy fiktív, olykor egy – mint jelen esetben is – teljesen átlagos személyiség, akinek nagyon is valóságos hányattatások között kell helytállnia. A másik pedig legyen egy történelmi alak, ezzel növelve a regény atmoszférájának, világának hitelességét.
A „sosem élt” főhőst jelen esetben Arthur Shaughnessynek hívják, és egy keleti parti iparmágnás örökbe fogadott gyermeke. Apjával tökéletesen jelenítik meg a huszadik század fordulójának kettősségét: az apa bevándorlóból lett kőkemény self-made man, aki vasútépítéssel verekedte be magát a Carnegie-k és Morganek közé, míg fia már a huszadik század gyermeke – a repüléshez fűződő viszonyának fontos szerep jut a regényben –, és mint ilyen, jóval kevésbé romantikus alkat. Őrá hárul az apa által szerzett vagyon megtartásának a felelőssége, mely – a vasútépítési láz lecsengésével – távolról sem egyszerű feladat: a csőd elkerüléséhez a Shaughnessyk kénytelenek pénzzé tenni a Mexikóban birtokolt óriási marhacsordáikat. Az állatok összeterelése alatt Arthur gyermekeit elrabolják a környéken portyázó Pancho Villa csapatai, így az apa és a nagyapa csapatot szervez a határon lebzselő félvilági figurákból, hogy az emberrablók nyomába eredjenek.
A regény e körül az embervadászat körül bonyolódik, méghozzá két párhuzamos szálon, melyek csak a végén kapcsolódnak össze. Felváltva követhetjük az üldözők és az üldözöttek táborában történteket, és a kettősség egy másik vonalon is jelentkezik: Groom egyfelől sikeresen nyeri el és tartja meg végig a kalandokra éhező gyermeki énnek a figyelmét, másfelől ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre komorabbá és véresebbé a hangvétel. A legsikerültebb részekben kivétel nélkül hangsúlyos szerepe van az erőszaknak és a halálnak: aki eljut a regényben Ambrose Bierce utolsó perceihez, vagy éppen a kivégzéssé silányított bikaviadal jelenetéig (groteszk, de roppant eredeti módja a tiszteletadásnak Ernest Hemingway felé), az biztosan egyet fog érteni velem. Mindezt úgy, hogy a tálalás nélkülözi a pátoszt és a hamis romanticizálást: filmes hasonlattal élve, ha a regénynek létezne filmadaptációja a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből, a stáblistán biztosan nem bukkanna fel John Wayne neve – Lee van Cleef vagy Eli Wallach annál inkább.
Ami azt a bizonyos másik, “történelmi” főszereplőt illeti, Groom jócskán túl is teljesíti az elvártakat, hiszen több ilyen alak is felbukkan: az El Paso kicsit olyan, mint az Alan Moore-féle The League of Extraordinary Gentlemen. Az író ügyesen és a legkisebb izzadságszag nélkül sző bele a cselekménybe jó néhány valós történelmi eseményt – a német mesterkedéseket a nyílt háború előidézésére Mexikó és az USA között vagy épp a forradalmárok betörését amerikai területre és az ezt követő megtorló hadjáratot – és jó néhány híres személyiséget is, akiknek így vagy úgy, de köze volt a századelő Mexikójához.
A névsor impozáns, Ambrose Bierce-től kezdve – akinek a valóságban is a polgárháborúban veszett nyoma – a leendő Patton tábornokon át a John Huston-féle Sierra Madre kincsének névtelen aranyásójáig sok figura felbukkan. (Ha pedig már filmek, azon sem lepődnék meg, ha a Yul Brynner és Robert Mitchum nevével fémjelzett 1968-as Pancho Villa lovasai című kalandfilm is ott lenne a regény ihletforrásai között.) Mindőjük közül kimagaslik Pancho Villa, aki – kortársa, az ugyancsak forradalmár Emiliano Zapata mellett – a huszadik századi Mexikó egyik legnagyobb nemzeti hőse. Azazhogy helyesbítek: arról, hogy szabadságharcos volt-e, vagy gyilkos haramia, esetleg a hadiszerencse forgandóságától függően mindkettő, mind a mai napig megoszlanak a vélemények.
Groom vélhetően az igazsághoz is legközelebb álló harmadik variáns mellett teszi le a voksát. Plasztikusan és komplexen jeleníti meg az írástudatlan cipészből lett, esendőségében és brutalitásában is karizmatikus hadvezér karakterét. Hosszadalmas lélektani fejtegetésekre persze ne számítsunk, a regényben a „ne mondd, mutasd” elve érvényesül, az olvasó pedig legtöbbször két másik figura, a Villa táborában tartózkodó újságíró, John Reed (ő csakugyan hosszú időszakot töltött a forradalmárok táborában, olvasmányos dokumentumregénye, a Viva Villa pár száz forintért elérhető minden nagyobb online antikváriumban) és a kivénhedt Ambrose Bierce szemén és szóváltásain keresztül alkothat véleményt.
Ha van valami, amit felróhatok az El Pasónak, akkor az éppen ehhez a két szereplőhöz kötődik: ebben a regényben a kalandok során túl benne volt egy nagyságrendekkel mélyebb regény csírája is. Ha léteznek párhuzamos univerzumok, egy másikban bizonyosan született már (vagy születni fog) recenzió arról az El Pasóról, melynek középpontjában nem annyira a fordulatos cselekmény, mint inkább a háborús erkölcsöket és az emberi természet sötétebbik oldalát boncolgató háromszereplős kamaradráma áll. Kalandok ide vagy oda, én borzasztóan élveztem azokat a szópárbajokat, amelyeket az idealista Reed vívott az Ördögi kislexikon írójával, minden cinikusok legcinikusabbjával. Ezekből nyugodtan kaphattunk volna többet is, s bár persze akár főz, akár ír az ember, mindig nagy dicséret azt hallania, hogy „kérnék még”, picit azért irigylem azt a másik illetőt abban a másik világegyetemben, akinek volt módja azt a regényt végigolvasnia.
Add Comment