A malajziai jogász-íróval Khulekani Madlela készített interjút írói küldetéséről, hogy híven ábrázolja hazája történelmét, valamint díjnyertes könyvéről, Az Esti ködök kertjéről.
A Malajziában nevelkedett Tan rengeteget utazott, és mindkét eddigi könyvében az identitás és a nemzeti hovatartozás kérdését boncolgatta.
A malajziai írónak különös tehetsége van ahhoz, hogy történelmi eseményeket elevenítsen fel. Második regénye, Az Esti ködök kertje Malájföld hegyvidékére kalauzolja el az olvasót, váltogatva az idősíkot az 1980-as évek és a második világháborút követő forrongás időszaka között, mialatt a főszereplő fölidézi japán hadifogolyként szerzett élményeit.
Miközben művészi láttató erővel jeleníti meg az emlékezés és feledés pátoszát, oly leleményesen elegyíti a történelmi tényeket a hangulatfestő elemekkel, hogy 2013 júniusában kenterbe verte a Tudor-regényeket és a kétszeres Booker-díj nyertes Hilary Mantelt az év legjobb történelmi regényének járó Walter Scott-díjért folytatott versenyben.
Ez igazán lenyűgöző teljesítmény egy olyan szerzőtől, aki alig hat esztendeje még nagyvárosi jogászként kereste a kenyerét.
A kritikusok egyöntetűen magasztalták mindkét könyvet, amelyeket Tan eddigi rövid írói pályafutása során papírra vetett. Első regénye, a The Gift of the Rain (Az eső ajándéka, 2007) felkerült a nívós Man Booker-díj jelöltjeinek listájára, míg Az Esti ködök kertje ugyanezen díj döntősei közé került 2012-ben, majd pedig megnyerte szerzőjének a Man Ázsiai Irodalmi Díjat.
Miután egy malajziai ügyvédi iroda ügyvédjeként és jogtanácsosaként szép karriert futott be, hogyan érintette Tan Twan Enget, hogy egyszeriben az irodalmi világ reflektorfényébe került?
„Igen hasznos volt, hogy első könyvem kapcsán máris a tekintélyes Booker-díjjal kötötték össze a nevem, mivel így az emberek felfigyeltek a munkásságomra. Hálás vagyok ezért az elismerését, mivel további munkára ösztönzött. Másfelől persze roppant nyomás alá kerültem. Amikor az első regényem felkerült a díj jelöltjeinek bővített listájára, már dolgoztam a második könyvemen, és ez csak még inkább tetézte az úgynevezett második könyvek átkát.” De ha hihetünk a díjak zsűrijeinek, ez a nyomás a szerzőnek csak előnyére vált.
A Malajziában nevelkedett Tan rengeteget utazott, és mindkét eddigi könyvében az identitás és a nemzeti hovatartozás kérdését boncolgatta. Műveiben szülőföldje, Malajzia japán megszállását ábrázolja – ez a téma egyébként gyerekkora óta mindig is lenyűgözte Tant. Édesapja alig hatéves volt az 1941-es megszállás idején, míg anyja még meg sem született. Tan olvasmányélményeivel és temérdek önálló kutatással egészítette ki apja töredékes emlékeit, s ma már nyugodt szívvel meri állítani, hogy jóllehet a megszállás Malajzia történelmének vészterhes időszaka volt, egyesítette a maláj nemzetet.
„A különböző közösségekből származó embereknek vállvetve kellett küzdeniük a külső ellenség ellen. A háború után végre ráébredtünk, hogy a saját kezünkbe kell vennünk életünk irányítását. A japán megszállás éles választóvonalként szolgál az ország történelmében – és tág teret kínál az írói ambícióknak.”
Mindazonáltal Tan úgy találta, hogy a múlt titkait nem is olyan könnyű feltárni. „Sokan egyszerűen nem akarnak beszélni róla – jegyezte meg az író. – Mi, malájok gyakorlatias emberek vagyunk, egyhamar magunk mögött hagyjuk a múltat, és továbblépünk. A legtöbben úgy véljük, hogy semmi értelme régvolt eseményeken rágódni. Ez egyfajta kulturális beidegződés – az ember nem beszél idegeneknek rossz dolgokról, inkább az élet napos oldalát tárja eléjük.”
Mindenesetre Tan meg van győződve arról, hogy bármilyen fájdalmas volt is olykor a múlt, munkássága fontos az utókor számára. „Igyekszem megőrizni történelmünk e szeletét az eljövendő nemzedékek számára. Éspedig mindennemű politikai színezet nélkül – az értelmezés az olvasók feladata.”
Tan Pinangban született 1972-ben, már gyermekként mohón habzsolta a könyveket, és mindig is író szeretett volna lenni. „Érdeklődésemet még jobban felcsigázta, amikor megismertem a »tiszteletdíj« fogalmát. Úgy gondoltam, nem ártana olyasmivel foglalkozni, amit szívesen csinálok, főleg, ha jól meg is fizetnek érte” – mondta.
Ifjúkorában mindent elolvasott a Hardy-fiúk kalandjaitól Nancy Drew históriáiig, majd érettebb fejjel ízlése Kazuo Ishiguro és Julian Barnes felé fordult – e szerzők hatása felfedezhető gazdaságos, mégis kifejező stílusában.
Ám regényírói becsvágya dacára Tan először a tárgyalótermek világába lépett be. Miután jogi tanulmányokat folytatott a brit fővárosban, a Londoni Egyetemen, egy malajziai ügyvédi irodánál vállalt állást, majd Fokvárosba költözött, hogy megszerezze jogi diplomáját. Miközben kötetszám olvasta a periratokat, első regényének megírására is sikerült időt szakítania.
Azonban mellékfoglalkozását szigorú titokban tartotta, és miután befejezte a kéziratot, és talált egy Egyesült Királyság-beli ügynököt, Jane Gregoryt, még két teljes esztendőbe telt, mire a The Gift of the Rain napvilágot látott. Ekkorra Tan már visszaköltözött Kuala Lumpurba, és a régi ügyvédi irodájának dolgozott, ám a regény kedvező fogadtatását látva egyszer s mindenkorra búcsút mondott az ügyvédi pályának.
„Bajosan tudtam volna folytatni ügyvédi gyakorlatomat, miközben a könyvemet népszerűsítve utazgatok szerte a világban” – nyilatkozta a szerző. Ez bizony annyit jelentett, hogy egy időre össze kellett húznia a nadrágszíjat, ám ez sem rettentette el.”
Bár teljesült életének dédelgetett vágya, hogy író legyen, Tan elismeri, hogy a jogtudománynak is sokat köszönhet. Nem utolsósorban azt, hogy ügyvédi tevékenysége során szükségképpen megtanult világosan és egyértelműen fogalmazni.
„A jogászkodás megtanított rá, hogy ne fogadjam el a látszatot, hanem mindent kérdőjelezzek meg, és ássak le egészen a dolgok mélyéig” – magyarázta a szerző. Bizonyos tekintetben igaz hát, hogy aki egyszer jogász volt, az haláláig jogász marad.
„A barátaim folyton panaszkodnak, hogy vallatom őket, mert szünet nélkül csak kérdezek” – mondta nevetve Tan.
Miután olyan keményen megdolgozott azért, hogy mára sikeres író legyen, vajon a regényíró életformája beigazolta várakozásait? „Teljesen téves az a közkeletű vélekedés, hogy az író élete fenékig tejföl. Az emberek leginkább a sikeres írók életének azt a 10 százalékát látják, amikor a könyvvásárokon megjelennek, vagy fellépnek a televízióban. De ott van a többi 90 százalék is, amikor az ember egyedül ücsörög a szobájában, és keményen dolgozik.”
Most, hogy túl van két sikeres regényen, és a harmadik könyvének is a vége felé jár, akad olyan pillanat, amikor leteszi a tollat, és elégedetten hátradől?
„Szerintem az író munkája sosem ér véget. Én folyton újraszerkesztem az írásaimat. Rendszerint a kiadóm és az ügynököm szól rám, hogy most már elég legyen, és olyankor nagy nehezen kiadom újszülött művemet dajkaságba. De még a megjelenést követően, a felolvasóesteken is szoktam kisebb változtatásokat eszközölni ,hogy egyszerűsítsek egy-egy homályosnak érzett megfogalmazáson. Ezáltal számomra is új élménnyé válik a felolvasás, ám ügyelek, nehogy túl sok mindenen változtassak, hiszen eszem ágában sincs kiábrándítani az olvasót.”
Végezetül hadd tegyem fel a kérdést, hogy ha már oly nagy hangsúlyt fektet a múlt megőrzésére, Ön hogyan szeretne fennmaradni az emberek emlékezetében?
„Azt szeretném, ha jó érzéssel gondolnának rám, s még a halálom után hosszú-hosszú idővel is olvasnák a könyveimet. Örömmel töltene el, ha az olvasók úgy éreznék, nem vesztegették hiába az idejüket a regényeimmel. Az idő oly becses kincs, hogy nagyra értékelem a tényt, hogy az emberek áldoznak belőle könyveim elolvasására.”
Az eredeti cikk itt olvasható:
Add Comment