Barion Pixel

A külföldi sajtó már egy éve cikkezik a Mademoiselle S. szenvedélyéről – eredeti címén Mademoiselle S – Lettres d’amour 1928-1930 –, az egykori brunei francia nagykövet, Jean-Yves Berthault által közreadott kőkemény pornó-levélregényről, pontosabban levélgyűjteményről, amelyet az 1920-as évek konzervativizmusának, prüdériájának tabuit ledöntő ikonikus kordokumentumként tartanak számon. Nagyjából egy évvel a franciaországi megjelenés után a könyv magyarul is megjelent.

http://konyves.blog.hu/2016/06/07/ket_vallra_fektetett_erkolcsok_pornograf_levelek_egy_parizsi_urilany_tollabol

Adott egy jó családból származó, egyedülálló, fiatal nő Párizsban az 1920-as évek végén, aki már korából adódóan is tele van lekötetlen szexuális energiával. Ő Simone. A városban tett utazásai során a buszon rendszeresen összeakad egy fiatalemberrel, a már nős Charles-lal, aki, hogy elmélyítsék a szemezéssel egyértelműsített kölcsönös vonzalmat, leszólítja őt. Ezzel kezdetét veszi szenvedélyes és viharos kapcsolatuk, ami két évig, 1930-ig tart. Közben mindketten olyan radikális változáson  mennek keresztül, ami minden bizonnyal későbbi életükre is kihatással van. Mindezt persze csupán a Berthault által kiválogatott és a Mademoiselle S. szenvedélyében  közreadott, Charles-nak címzett, Simone-féle levelekben elhintett morzsákból tudjuk összerakni.

A vintage, a strapon és a BDSM

Simone a leveleiben ugyanis kevéssé reflektál  bármilyen életeseményre a szexuális aktusokon és a testközelből tapasztalt lelki változások tünetein kívül. Figyelmét a Charles-hoz fűződő viszonyának, pontosabban a leplezetlen őszinteséggel feltárt szexuális életének határátlépései kötik le.

„A vérembe oltottad a bűnt és most semmihez sem fogható vad szeretkezésekre vágyom. Szeretlek, szeretlek, mint egy tüzelő állat. Érezni akarom, ahogy a lényembe hatolsz, ahogy a húsomba élvezel. Oktalan állatként akarok élvezni, akár simogatsz, akár ütlegelsz.”

– írja egyik korai levelében Charles-nak. Ekkor már bőven átlépték a kor által egészségesnek tartott határokat. A klasszikus felállástól lassan, fokról fokra jutnak el a kínzásig, onnan pedig már csak egy ugrásra vannak a férfi-női szerep megcserélésétől. Simone tudatát és a kapcsolatot mintha teljes egészében Charles igényei és az annak kielégítésére tett fantáziálások, tervek, gesztusok uralnák – Simone a végsőkig kiszolgálja a szerelmének nevezett férfit. A kiszolgáltatottság érzete mellett azonban legalább annyira fontos számára az újdonság hajszolt megismerésével szemben érzett izgalom, mint a szerepcseréből fakadó dominancia diadalma. Olyan feloldhatatlan, szélsőséges érzelmi kettősség mozog benne, ami miatt maga Berthault nevezi – orvosilag – hisztérikusnak Simone személyiségét. De valahogy Charles is így lehet ezzel, hiszen egyszerre vállal domináns, és az akkori bebetonozottnak tűnő férfiképpel szemben elítélt, kiszolgáltatott női szerepet. A levelekből például kiderül, hogy szereti – mármint szexuálisan – ostorral, bőrszíjjal, esetleg, bármivel véresre verni Simone fenekét, persze csak miután az ágyhoz kötözte, de ugyanúgy hajlandó kiszolgáltatni magát az élénk fantáziával megáldott leányzó kreatív ötleteinek – az sem baj, ha fájdalommal jár, sőt. Olvasóként nehéz megítélni, hogy a kapcsolaton belül a levelezésben és az aktusokban mit tekinthettek pajzán játékosságnak, és mit durva határátlépésnek.

Kapcsolódó cikkeink:

Brunei francia nagykövete erotikus regényt szerkesztett

A legperverzebb kívánságaimat is teljesíted? – Levelek egy szeretőhöz

Ha kicsi a tét, a kedvem sötét: jöhet a threesome

Simone a férfikielégítő szerepében találja meg identitását; ennek rendel alá mindent, bármenyire is fontos számára saját kielégítettsége, ami mintha szintén nem lenne más, mint a férfi erejének bizonyítéka. A szerepcsere azonban a Lotte – ami a Charlotte derivátuma, ami a Charles női megfelelője, igen, Simone kreativitása tényleg nem ismer határokat – és Simone közti viszonyra nézve végzetes következményekkel jár. Charles valószínűleg a maga módján félénk, de az ágy bonyolult viszonyrendszerén kívül legalábbis nem domináns, és feltehetőleg készséggel veti alá magát a lány új ötleteinek. Simone utolsó nagy dobása, hogy szerez egy harmadik játékost, egy szerencsés disznót – ahogy ő nevezi. Mármint egy férfit az ő Lottéjének. Aki az újdonságba kóstolva talán képes lett bevallani magának az azonos neműekhez való vonzódását, ami előtte, a Simonne-nal töltött együttlétekben csak implicite foglaltatott benne. Mindenesetre elhagyta a lányt. De talán nem csak ezért. Berthault, aki a könyv elő és utószavában, lábjegyzeteiben sokat foglalkozik Simone lelkivilágával, arra a – fent már említett – következtetésre jut, hogy Mademoiselle S. valószínűleg bipoláris zavarral küzdött és elképzelhetetlen volt, hogy Charles hosszú távon vele maradjon. Mindezekért Berthault kiáll Simone mellett és a kor erkölcsi képmutatásával szemben a női szabadság, bátorság és erő példaképét látja benne. Minden bizonnyal igaza van, de ne feledkezzünk meg Charles-ról sem, akinek a házasélet mellett fenntartott viszonya felett valószínűleg hamarabb szemet hunytak volna, mint Simone esetében, bi- vagy homoszexualitása felett azonban korántsem. Innen, a huszonegyedik századból szemlélve S. és C. története nem tűnik egyedinek és megrázónak, de 1928-30-ban még más volt a helyzet. Nem tudjuk, életük hogyan alakult a szenvedélyes kapcsolat után, de ki tudja, Charles lelke talán bansheeként még mindig Párizs utcáit rója, fiatal lányokra vadászva, kezében egy 1929-es kiadású, harminc centis modellel… De térjünk vissza a könyvre.

Nyelv a lelke mindennek

Most nem arra a nyelvre gondolunk, mellyel Simone partnerének ánuszát izgatva, annak „barna húsában kutat”, hanem arra, amellyel intim aktusaikról számot ad. Amellyel frontális támadást indít a bebetonozott erkölcsök retorikája ellen. Szókimondásában azonban, mintha egyhelyben toporogna. Mintha soha nem tudná elmesélni azt, amit újra és újra megpróbál: az aktusok lényegét. Árnyalja persze a képet, hogy nem mindig ez a célja. Olykor csupán annyi, hogy fantáziálásainak vagy éppen elmúlt légyottjuk verbalizálásával izgalomba hozza Charles-t, a levelek címzettjét. Minél többet mesél el, minél inkább a testiségre helyezi a hangsúlyt, levelei annál inkább pornográffá válnak, a kettejük kapcsolatán kívül álló, lényegében kukkolóvá degradált olvasónak pedig egyre idegenebbé. Simone leveleiben azonban nemcsak testi vágyait tárja fel, hanem a kapcsolattal és önmaga elégségességével szemben támasztott félelmeit, kételyeit is. Ezek a csapongó, félig reflexív, félig önreflexív gondolatsorok keretezik az egyes levelek pornótörzsét. A Berthault által mondottakból kiindulva és figyelembe véve Simone őszinte kitárulkozásának sikertelenségeit, és azt, hogy a levelek csak egy irányba szólalnak meg, vagyis a Charles – bár Simone-tól tudjuk, hogy küld levelet, de tartalmát nem ismerjük – hallgatása által fellépő űrt, az olvasó akár szívszorító élményként is megélheti a Mademoiselle S. szenvedélyét.

És ha igen, és ha nem?

Berthault a levelek közreadásával kapcsolatban kínosan ügyel arra, hogy azokat kordokumentumként hitelesítse. Ezzel a gesztussal nemcsak leveszi válláról a szöveg minőségét illető felelősségét, de figyelmezteti is az olvasót, hogy semmiképp se irodalmi szövegként olvassa a Mademoiselle S. szenvedélyét – ez fontos, mert a leveleknek egyébként vajmi kevés irodalmi értékük van. A kérdés, hogy mennyire etikus egy ilyen levelezést közreadni, azonban fel sem merül benne. Sőt, a nő diadalaként értelmezi a leletet, melyről az egész világnak tudnia kell. Mindezzel együtt talán meglepő lenne, ha egy filológus-terminátor épp ezekben a percekben rántaná le a leplet Berthault ebben az esetben zseniálisnak mondható, az egész világot megrengető szövegjátékáról. De ez már egy teljesen más történet.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *