Az ember azt hiszi, hogy mágikus realizmus csak messze, Dél-Amerikában van. Csak ott élnek varázslatos öregasszonyok, akik arról mesélnek, ami nincs is, sétáló macskákról, vagy Margóliliről, aki boldoggá tette az egész falut, aztán eltűnt az esküvője harmadik napján, hogy csak egy fejsze maradjon utána, néhány hosszú hajszállal.
Meg az orosz nőről, aki éppoly szép volt, mint Margólili, és akivel egymásba keverednek egy varázslatos délután. Meg a férfiak, Demeter, akit eltalál egy lövedék a háború első napján, és attól kezdve csak fütyül, táncol, eszik. Eszik, de nem látszik rajta, aztán meg eszik, hogy meghaljon, és idomtalan testét csak úgy tudják leereszteni az emeletről, hogy kibontják az ablak körül a ház falát.
Itt történik mindez, a szomszédban, ahol magyarul beszélnek. Öregmama is magyarul mesél, de Radu csak úgy hatvan százalékban érti meg a szavát, a többit ő költi hozzá románul. Nincs történetlopás, mondja büszkén, hiszen Öregmama történeteinek majdnem felét ő találja ki. Így is élhetünk együtt, nem csak haragban, lenézésben, meg nem értésben. Egyszer majd így is fogunk, feltéve, hogy eleget olvassuk egymás irodalmát, mert a leírt szó emberi arcot rajzol annak, akit nem ismerünk, akiről csak annyit tudunk, hogy félni kell tőle. Miért félnénk, ha egyszer emberi arca van neki is?
Lehet, hogy nem is kell már jövő időben beszélni. Tuculescu könyve 2006-os, tíz év elteltével már magyarul is olvasható. Mintha valaki kezet nyújtott volna, és tíz év múlva mi megfogtuk azt a kezet. Öregmama történetei már a mi történeteink is.
Add Comment