“Ismerhetjük egymás szavait, mégis idegenek maradunk mindörökre. A bábeli zűrzavar nem a nyelvben van, hanem a szemléletünkben, az agyvelőben.” • “Micsoda kirakata, zsibvására, végeladása a hiábavaló életnek. Szép-e ez, vagy csúnya, helyes-e, vagy helytelen, nem tudom. Egyet érzek: élni, élni sokáig.” (egy nápolyi utcáról) • “Az utazás szememben előbb-utóbb az élet jelképévé magasodik.” – idézetek a könyvből.
“Ez a könyv Kosztolányi Dezsőnek külföldi utazásairól írt beszámolóit és jegyzeteit tartalmazza. Egy letűnt világ aprólékos, s ugyanakkor főt-emeltetően nagyvonalú képét tárja az olvasó elé. Tárgyilagos tudósításokat kapunk, s azonközben a valóság olyan varázslatát, amilyen előidézésére csak író képes.” Így kezdi Illyés Gyula e kötethez írt előszavát, és cseppet sem túloz vele. Bárhol olvasunk is bele Kosztolányi itt sorakozó írásaiba, megragad a varázslat, amellyel megidézi hajdanvolt kisvilágok, helyszínek hangulatát, az akkori élet pillanatait. Ez bizony már többszörösen is elsüllyedt világ: az első képek 1909-ből származnak, a legutolsók 1935-ből. Az összeállításról így szól a kiadó: “Szövege megegyezik az Illyés Gyula által szerkesztett Elsüllyedt Európa (1943) című kötet szövegével. (…) Felvettünk néhány olyan írást is, amely az eredeti kötetben nem szerepel. Ezek a korabeli újságokban, illetve még Kosztolányi életében a Tinta (1916) című gyűjteményben jelentek meg.”
Kosztolányitól idézi Illyés, maga is író-költő óriás: “Az igazi költő nem érti az életet s azért ír, hogy az írással, mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester megértesse,)” És így folytatja, mesterien jellemezve e kötet világát: “Kosztolányi azért utazott, hogy minél több érthetetlen dolgot találjon. (Azaz minél többet megéljen, megértsen a világból. – OP) A csodát hajszolta. Ezért ereszkedett térdre egy fűszál előtt, ezért merészkedett kora félistenként tisztelt nagyságainak színe elé. Tekintete mindig egyformán járt. Csodára szomjasan villogott ez a szem és fölényes gúnnyal, sőt, ami a gúnynál is több: elnézéssel, derűvel. Így villog és tündöklik örökre az a jelen is, amit ő múlttá alakított (azaz megörökített – OP), amit leírt és írás közben megértett.”
Maga Kosztolányi így beszél erről: “Egyes utaimról emlékek maradtak, amelyek évek során, véletlenül alakultak ki, valami előttem ismeretlen, lelki vegyészet hatása alatt. Ezeket az emlékeket hajszolni, mesterségesen előidézni nevetséges is, céltalan is. (Nagyon is megszívlelendő tanács mindenkinek, aki turistaként utazik, hogy világot lásson, netán – horribile dictu – túlzsúfolt listával, hogy mi mindent kell begyömöszölnie emlékei tárházába. – OP) Az emberek homlokára, a tárgyakra, a műkincsekre nincs fölírva: “én leszek majd a te emléked”. Egy jelentéktelen holmi gyakran jobban megragad, mint egy székesegyház. Tehát találomra botorkálok, fölszedegetem az útszélről, ami elém akad.” Ám félre ne értsük: amit ír, az sohasem jelentéktelen, sőt, mindig megragadó. Szólhat akár egy apróságról, egy utcai pillanatnak a hangulatáról, az Illyés által említett varázslatnak köszönhetően cseppben a tengerként ott van benne a hajdani világ – akárcsak a nagyobb áttekintésű vagy súlyú beszámolókban. Így járunk vele egyebek közt a “lázban égő” 1909-es Belgrádban – “Háború lesz” -, Rómában, Párizsban, Velencében, Londonban, az 1934-es Berlinben – “Minden ablakból egyforma nagyságú horogkeresztes vörös zászló leng” -, magánkihallgatáson XI. Pius pápánál, a híres-neves Lord Rothermerenél – “Hungarys place in the Sun” – és az utolsó német császárnál.
A cikk online megtekinthető: http://www.innovacio.hu/ehirlevel/#szak
Add Comment