Ki nem gondolt még arra, hogy hátrahagy csapot és papot egyaránt, kihajózik a nyílt tengerre, és egy ideig nem törődik semmivel? Valószínűleg sokan, hozzám hasonlóan. És ki lépett valóban a tettek mezejére? Hát, valószínűleg nagyon kevesen, ellentétben könyvünk főhősével, Declan O`Donnell-lel, aki egy nap úgy dönt, nekivág a Csendes-óceánnak alig hatméteres lélekvesztőjével.
Mi, olvasók, azonnal belecsöppenünk a történetbe, és a középkorú férfi idétlen, fura káromkodásokkal megtűzdelt monológjába, amit éppen egyfős „legénységéhez”, egy sirályhoz intéz. Bár a témából akár adódhatna egy rendkívül sötét és baljós hangulat is (egyedül a nyílt tengeren, bármiféle segítség lehetősége nélkül), mégis azonnal érezzük, hogy Declan inkább egy kedves, szerethető balfék, mintsem egy elmebeteg pszichopata. A szöveg többnyire az ő tudatfolyama vagy monológja – néha kiegészítve egy kis háttérinformációval, hogy minden érthető legyen. Így megismerhetjük az előzményeket (bár a fülszöveg nem említi, de megtudtam: ez a regény a szerző előző könyvének, a Mink Rivernek a folytatása): Declan egy csonka és igen hátrányos helyzetű családból származik, soha nem szeretett és nem szerette őt senki, egész életét a sáros, lucskos Oregonban élte le, és úgy dönt, véget vet ennek – egyelőre úgy, hogy kihajózik a világ legnagyobb összefüggő vízfelületére, ezzel a maga által is csak „nagyobbacska koporsónak” nevezett tákolmánnyal.
Azonban picit unalmas lenne, ha nem akadnának mégis útitársai, így rögtön az első megállóban várja őt régi barátja, a frissen megözvegyült tengerbiológus, Piko és az ő kilencéves, baleset következtében rokkanttá vált lánya, Pipa. Szép kis társaság, mondhatom. Brian Doyle azonban mindent megtesz, hogy szimpatikussá és szerethetővé tegye karaktereit, ami nem is csoda, hiszen ebben a tengeri kalandregényben számtalan kihívással kell megküzdeniük: a magány és az összezártság mellett a tenger furcsa teremtményeivel, tomboló viharokkal és természetesen modern kori „kalózokkal” is.
Ez a regény a szórakoztató figurákon és történeten kívül első sorban arra koncentrál, hogy spirituális módon elgondolkodtasson magán az életen, a létezésen, kizökkent a szokásos, hétköznapi sémákban való gondolkodásból, óhatatlanul magunkra, a saját életünkre is gondolunk – igazából csak így, ilyen nemrealista szemüvegen keresztül élvezhető a maga teljességében ez a történet, mert számtalan olyan elem és fordulat található szerte a regényben, ami ha a valóságot nézzük, nehezen hihető; de szerencsére Doyle elhelyez a szövegben éppen elég misztikus, mágikus realista szálat, hogy eszünk ágában se legyen azon mérgelődni, hogy na, ez a fordulat azért mégis csak túlzás.
Bár ez a spirituális, misztikus irodalmi vonulat nem feltétlenül az én világom, így is sikerült megkedvelnem a könyvet – mégis, természetesen inkább azoknak ajánlanám olvasásra, akik az ilyesmire vevők, illetve azoknak, akik szeretik a szórakoztató kalandregényeket (jelen esetben egy olyat, ami tele van tűzdelve számos világirodalmi utalással: Melville, Shakespeare, R. L. Stevenson). És ne feledd a könyv címét: bármilyen nagynak is tűnik a baj, Ne hagyd el a hajót!
Add Comment