Örmény sirató

Ahogy Közép-Európa történelme bővelkedik népirtásokban, úgy bővelkedik térségünk irodalma is a népirtások emlékét felidéző művekben. Ezek skálája az emlékiratoktól egészen az önreflexiótól sem ódzkodó szépirodalmi művekig terjed, és e genocídium-literatúra bármely szegmensében lehetséges értékekre lelni.

A memoárirodalom erejét éppen a személyesség adja, az, hogy egyetlen sors prizmáján keresztül láttatja és teszi átélhetővé milliók tragédiáját, és így a túlélők és leszármazottaik jelenkori gondolkodásának, félelmeinek megértéséhez is hozzásegíti azon kortársakat, akik közvetlenül nem érintettek. (Irodalmiatlan közbevetés, de ide kívánkozik: csak addig nem értettem Heller Ágnesnek a 2006-os budapesti rendőri túlkapásokat bagatellizáló reakcióit, amíg el nem olvastam Kőbányai János a filozófusnővel készített, Bicikliző majom című interjúregényét. Annak tudatában, mit élt meg Heller kislányként 1944-ben a Duna partján, még ha 2006-os kijelentéseivelnem is értek egyet, megértenem a mögöttük rejlő lélektani hátteret maradéktalanul sikerült.) Ám a genocídium-literatúra talán mégis akkor hozza létre a legizgalmasabb műveket, amikor a szerző a jelenkori leszármazott szemszögéből próbálja visszafejteni a múlt eseményeit, és lehetséges változatokat mutat fel azokra a stratégiákra, amelyekkel az utódok a felmenőiket sújtó tragédiához viszonyulhatnak. Magyarországon a közelmúltban Szántó T. Gábor vette sorra egy intellektuális thriller álcája alatt a közép-európai zsidó identitás lehetséges verzióit Kafka macskái című, remek regényében, Németországban élő oroszként Katya Petrovszkaja Talán Eszter című kötete tett másféle módon építkező, de nem kevésbé sikeres kísérletet ugyanerre, az Amerikában élő örmény írónő, Aline Ohanesian Orhan öröksége című regénye pedig az örmény genocídium hagyatékát dolgozza fel úgy, hogy a jelen dilemmáival is szembesíti az olvasót.

Már a regény felütése érzékelteti, hogy nem mindennapi művel van dolgunk. A nagyapa, Kemal Türkoğlu holttestének megtalálásáról szóló kezdőmondat ugyanis – „Az udvaron álló tizenhét üst egyikében találtak rá, az indigószínű festék, amiben ázott, két árnyalattal volt sötétebb az égnél.” – a közelmúlt egyik legerősebb regénynyitánya. Hangulatot, mélységet teremt, és jóval több kérdést vet fel, mint amennyi választ kínál. Ami pedig ezután következik, az egy idősíkok között ingázó, történelmi-családtörténeti nyomozás, amelynek során az elhunyt török férfi unokája, Ohran felkutatja Amerikában a rejtélyes idegen asszonyt, akire Kemal végrendeletében a családi hajlékot hagyta. A nyomozás során nem csupán a száz éve, az örmény közösség ellen folytatott törökországi népirtás története bontakozik ki az olvasó előtt, de a Türkoğlu család titkos múltja is, valamint azok az emlékek, amelyeket unkahúga, a genocídiumot megszállottan kutató Ani évtizedek óta hiába próbált előcsalni a kilencven éves Szeda Melkonjanból.

Ezek az emlékek a gyász és a túlélés megrázó erejű tanúságtételévé állnak össze. Hőskölteménnyé, melynek áldozatait – akik között világra sem jött magzatot, vajúdó anyát és karonülő csecsemőt éppúgy találunk, mint tisztes családapát és gyönge öreget – éppúgy kiragadta a sorsukból a történelem, mint ahogy a túlélőket is látszólag a vak véletlen óvta meg a nekik rendelt pusztulástól. Az olvasóra talán azzal rója a legsúlyosabb terhet a regény, hogy lassan bontakoztatja ki a tragédiát, amelyről az örmények eleinte azt hiszik, „ideiglenes kitelepítés” a „saját biztonságuk érdekében”, és amelynek önszántukból vetik alá magukat, bizonyítandó, „hogy hű alattvalók”, miközben a történelemismerettel felvértezett olvasó jóelőre ismeri a végkifejletet.

Ohanesiannak elég lett volna egyetlen sorsot végigkövetnie ahhoz, hogy regénye drámai erejű kegyelettétellé váljék az örmény tragédia emléke előtt. Ám az írónő jóval ambíciózusabb ennél, és alaposan összekuszálja a szálakat, hogy aztán a regény zárlatában úgy sodorintsa őket ismét ugyazzá a fonallá, hogy közben kiderüljön: senki sem az, akinek a többiek képzelték, vagy akinek önmagát hitte. Luszine Szedává válik, hogy túlélhessen, mert így „eltűnhet a világból, ahol gyerekek halnak és anyák őrülnek meg, ahol a nap egyre följebb kúszik az égen, de a kakasszó még mindig csikorogva karcolja a reggelt”, és Ohran nagyapja is új identitást teremt magának, hogy még ha orvlövészként végig is harcolja azt, lélekben kivonhassa magát a világháborús öldöklés poklából: „Sasszem vagyok, mondja magának Kemal, hogy egy nap majd elfelejthesse ezt a nevet, a Mausert, és Kemal lehessen újra.”

A regény igazi tétje egyébként is az identitás kérdésében rejlik, abban, ahogyan azt vizsgálja, milyen stratégiával viszonyulnak a túlélők, valamint a török szemtanúk leszármazottai a száz esztendeje történtekhez, s hogy ez miként határozza meg énképüket, önazonosság-tudatukat, gondolkodásukat a jelenben. Emlékezetes, amikor Ani azzal próbálja szimpatikussá tenni ukrán-zsidó választottját apja előtt, hogy a szülei holokauszt-túlélők, ezért „ő megért minket”, míg az apa ugyanebből az élettényből éppen az ellenkező következtetést vonja le: „Nem ért semmit – ordított rá az apja. – Megosztja az átélt borzalmakat a világgal, a világ sóhajt és hüledezik. De hol esik szó rólunk?” S míg Szeda, a túlélő igyekszik a feledés homályába temetni a múltat – „Én ott voltam, emlékszel? Elég volt egyszer átélni.” -, addig Ani szemében a felejtés az árulással egyenlő: „Anyám anyatejjel táplált, de közben szomorúsággal is. A szívéből áradt a mellébe, és onnan belém, talán még mindig ott van. Ő is ezt kapta a saját anyjától. Ma már több generációs bánatnak nevezik.”

Súlyos, nehéz mondatok. Ohanesian regényének mégis optimista a végkicsengése, hála annak, ahogyan Ohran végül, újra felfedezve magában az alkotó embert, nekiveselkedik, hogy a fényképezőgép lencséjén keresztül egyszerre láttassa a széttartó múltat és a belőle fakadó, megosztott jelent, reménykedve, hogy a szembenézés talaján talán szárba szökkenhet egy olyan jövő, amelyben mindezt „békévé oldja az emlékezés”.

Ám ne feledjük a regény egyik kulcsszereplője, Fatma példabeszédét arról, mi történt, amikor a piacon az észt kezdték árulni: „Senki nem vett semmit. Mindenkinek a magáé tetszett a legjobban”.

Ha van érvényes közép-európai sorskérdés és történelmi horderejű értelmiségi feladat, akkor éppen ez az: hogy képesek vagyunk-e felélénkíteni erre a portékára a keresletet.

(Aline Ohanesian:Orhan öröksége. Fordította: Lázár Júlia. Tarandus Kiadó, 2016, 255 oldal, 3290 Ft)